Harcosból versengő I. A modern férfi születése

A vadászat elsődleges célja az élelemszerzés. E tevékenység valamennyi formájában harcnak tekinthet, amennyiben az ellenség megsemmisítésére, megölésére irányul. Ráadásul a harc egyik legősibb formáját képviseli, hiszen a megölt ellenséget a gyilkos a szó szoros értelmében bekebelezi, azaz megeszi. Ezért joggal értelmezhetjük a Bourdieu által leírt, libido dominandin alapuló férfiuralmú társadalmi berendezkedés egyik ősi alapintézményeként. A falkavadászat fő célja már nem az ellenség megölése és elfogyasztása, hanem egy szabályozott keretek között zajló üldözés, amelynek során nem a puszta végeredmény, hanem a játékos és többesélyes küzdelem, a verseny elnyújtott folyamata a lényeg. E tevékenység egy olyan fejlődési állapot finom és meggyőző jelzőjének tekinthető, amelynek során a közvetlen erőszak helyébe mindinkább a fair play elve lép, nemcsak az üldözők egymás közötti, hanem az üldöző és üldözött egymáshoz való viszonyát is meghatározva immár. A lóverseny folytatja, radikalizálja, sőt, bizonyos értelemben beteljesíti azokat a változási folyamatokat, amelyek a falkavadászatban elkezdődnek. Míg a „falkázás” nem több annál, ami: a szabadidő kellemes eltöltése, szórakozás, társasági összejövetel, addig a lóversenyért való munkálkodás tétje túlmutat önmagán: az erőfeszítések végső soron egy új férfiember kitenyésztését és a nemzet fölemelését egyaránt szolgálják. A kockázat mértéke gyakorlatilag minimálisra csökken a lóverseny esetében, hiszen itt a nézők már rögzített pozícióból követik az eseményeket. Emellett az állatok nem egymás elpusztítására, hanem megelőzésére törnek: a harc helyébe fokozatosan a versengés lép. A harcot és a versengést civilizációs szakadék választja el egymástól. Akár azt is mondhatjuk, hogy a modern kor beköszöntének egyik csalhatatlan jele, hogy a társadalmi élet legkülönbözőbb szféráit a versengés, azaz az áttételes, közvetett harc hatja át, amelynek már nem az ellenfél megsemmisítése, hanem legyőzése, a függőségek egyre bonyolódó rendszerében értelmezett alárendelése a célja.

Az 1830-as évektől kezdve a gimnasztika fokozatosan a puritán polgár életvitelének centrumába kerül, s ily módon joggal értelmezhető a modernizálódó polgár inkorporálódott ethoszaként, par excellence testpolitikaként. Az egyéni gimnasztikai gyakorlatok végső soron a nemzettest egészségesebbé tételét, megerősítését, azaz a nemzet fejlődését szolgálják. E tekintetben pedig igencsak hasonlatosak a Széchenyi-féle lóversenyek végső céltételezéséhez. Csakhogy itt nem áttételesen, a gazdaság fejlesztése révén, hanem a szó szoros értelmében, a (lélekkel egybeforrt) testbe épülve jelennek meg a kívánatosnak tartott elemek. A