Érdemei a fők, milliós hibái csak másodlagosak

Mao Ce-tung kínai diktátor ismertsége vetekszik Hitler és Sztálin ismertségével, az általa fémjelzett kommunista diktatúra áldozatainak száma meg is haladta a két kortárs elnyomó „teljesítményét”. Mao nélkül ma nem lenne kínai kommunizmus, de ha a mai vezetők is mindenben követnék véres, ellentmondásos, kiszámíthatatlan és fanatikus módszereit, valószínűleg nem uralkodhatna a kommunista párt Kínában. Azoknak, akiknek lehetőségük nyílt volna felülvizsgálni Mao uralmát, önmagukkal is szembe kellett volna nézniük. Utóda, Teng Hsziao-ping például egyik szervezője volt Tibet megszállásának – 1950-ben személyesen vezényelte le a hadműveletet – és az értelmiségellenes offenzívának. Ez a tény pedig elősegítette, hogy a „nép” megbocsásson Maónak.

Mao négyszer nősült meg, számtalan szeretőt tartott. Imádott úszni, és szerette az erőspaprikát. Amikor népe éhezett, ő akkor is kedvenc eledeleit fogyasztotta: zsíros disznóhúst vagy halat. Szenvedélyesen dohányzott és olvasott. Pályája rendkívül ismert, itt most éppen ezért csak az utolsó éveivel foglalkozunk. 

Életének utolsó szakaszát a kulturális forradalomnak nevezett véres kampány időszaka zárta. A folyamat 1966-ban vette kezdetét, amikor Mao meg akarta tisztítani a pártot a belső ellenségtől – azaz politikai ellenfeleitől: Liu Sao-csi államelnök, Peng Csen, Peking főpolgármestere, a kulturális élet irányítója, Peng Tö-huaj vezérkari főnök, Jang Sang-hun orosz kapcsolatokért felelős vezető –, akik az úgynevezett „Nagy Ugrás” kudarca miatt átmenetileg visszavonulásra késztették. Fontos megjegyezni, hogy Kínában a kulturális forradalom kifejezés a nagy tisztogatás „beceneve” volt. 

Mao a kulturális forradalom során a tömegek támogatásával a következőket akarta elérni: a párt megtisztítása a passzív elemektől, a karrieristáktól, a „befurakodottaktól”; bürokráciamentes és a néphez maximálisan közel álló állami és pártapparátus létrehozása; burzsoá ideológia likvidálása, marxizmus–leninizmus propagálása; a népi tömegek politikai aktivitásának növelése, bevonása az államügyekbe és az új kommunista generáció felnevelése.  Ennek a programnak a véres gyakorlata már nem jutott el a társutas nyugati értelmiséghez, így csak a félreértés maradt. A nyugati világban a kulturális forradalom kifejezés szép és átértelmezett – valójában alaposan félreértett – karriert futott be. A „nagy demokrácia” megteremtését értették ezen a kifejezésen, így a Nyugat a kínai eseménysort is többnyire így mutatta be. Azaz Nyugaton a gyülekezés, a sajtó- és a szólásszabadság megvalósítóját látták Maóban.

A mozgalom kiindulópontja a Pekingi Egyetem – ez párhuzam az 1968-as diákmozgalmakkal –, ahol követelték a túlbürokratizált állam felszámolását, azt, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői ismét érintkezzenek a néppel, valamint válasszanak új vezetőket. Látszólag demokratikus, alulról jövő kezdeményezésnek tűnt, pedig a Mao védelmére megalakult Vörös Gárda az erőszak törvény által támogatott „kulturális” csoportjává vált. Az így meginduló tisztogatásokhoz felhasználták az egyetemek ifjúságát is, akik követelhették a régi vezetéssel szemben a demokratikus jogokat, mint a szólás-, sajtó- és gyülekezésszabadság. Ez Kínán kívül tovább erősítette azt az illúziót, hogy itt tényleges forradalomról van szó. Közben pedig elpusztították a több ezer éves kínai múlt emlékeinek egy jelentős részét, így téve teljesen groteszkké a kulturális forradalom kultúrára vonatkozó részét. 

Ma már tudjuk, hogy a kulturális forradalom egy felülről – a Kulturális Forradalmi Kiscsoport irányításával – levezényelt, Mao Ce-tung által mindvégig ellenőrzött folyamat, melynek célja a tudat megváltoztatása, illetve a belső, párton belüli ellenzékkel való leszámolás volt. Mao kezdetben nem tért el a sztálini irányvonaltól, sőt kifejezetten lemásolta a Generalissimus rendszerét: ötéves terv és iparosítás, valamint a mezőgazdaság kollektivizálása. Mégis volt egy különbség: a szovjet vezetőket nem érdekelte, hogy az emberek mit gondolnak, elég volt, ha csak látszólag alkalmazkodnak, míg Maóék „a valódi intellektuális és lelki alkalmazkodást akarták elérni” – állapította meg Richard Pipes lengyel–amerikai történész. Erre azért volt szüksége, mert úgy látta, hogy a Szovjetunió – Hruscsov, majd Brezsnyev vezetésével – revizionista útra tévedt, mert nem vitte végbe ezt a változtatást az emberekben. Ez a „fantasztikus” kísérlete is rengeteg emberéletet követelt, mivel az értelmiség „átnevelése” leggyakrabban koncentrációs táborokban zajlott. A folyamat egyik mozgatórugója Csiang Csing, Mao felesége, aki 1963 óta a Kulturális Minisztériumban dolgozott mint revizor, a másik pedig Lin Piao, Mao régi harcostársa, a hadsereg parancsnoka volt. Utóbbi ötlete volt a Vörös könyv is, amibe Maotól származó rövid idézeteket gyűjtöttek össze, s a propaganda/befolyásolás fő eszköze lett. Lin vált a tisztogatások vezetőjévé is. A folyamatnak Mao halála vetett véget. Az eredmény: a kínai értelmiség meghurcolása, felbecsülhetetlen kulturális érték elpusztítása és Mao egyeduralmának és személyi kultuszának megerősödése… és legalább 20 millió halálos áldozat.

1971-től a Parkinson-kór tünetei egyre erősebben jelentkeztek Maón. Ez pedig lehetőséget adott arra, hogy már ekkor megkezdődhessen esztelen, gyilkos politikájának óvatos korrekciója is, igaz, nem általa, hanem színleg az ő nevében mások által. Utolsó nagy nyilvános szereplése az amerikai nyitás volt 1972-ben, amikor Nixon Kínába látogatott. Ekkor már igen ellenséges volt Kína viszonya a Szovjetunióval, 1969-ben fegyveres határincidensekre is sor került. Mao az amerikai közeledéssel végül utat mutatott: megalapozta a kétarcú kínai rendszert, a mai kapitalisztikus szocialista diktatúra kialakulását – és ennek köszönhetően a fennmaradásához vezető utat. Utána már nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, de arra volt energiája, hogy hűséges miniszterelnökének, Csou En-lajnak a betegségét ne engedje kezeltetni, hogy ne élje túl Maót. Végül a kór legyűrte őt is. Mao Ce-tung holttestét az országos Népi Gyűlés épületében ravatalozták fel, a búcsúzókat autók és buszok vitték a Tienanmen térre. Külföldi politikusokat nem hívtak meg a gyászszertartásra, egyhetes országos gyászt rendeltek el.

Mao tekintélye ebben az időben még megkérdőjelezhetetlen volt, nyíltan nem lehetett bírálni, hiába tett sokat a párt és az ország tönkretételéért. Ráadásul a pártpropaganda évtizedeken keresztül szinte isteni hatalmú és képességű vezetőként ábrázolta, személyére épült a kommunista párt legitimációja, így minden dehonesztálás magának a kommunista rendszernek a fenntartását veszélyeztette. A pártelit felismerte, hogy többet nem engedhetik a hatalmat egyetlen személy kezében összpontosulni. Ezért konszenzus alakult ki, hogy az új vezetésnek alapvetően kollektív jellegűnek kell lennie, megfelelő ellensúlyokkal. A hatalmi harcból győztesen kikerülő utóda, Teng Hiszao-ping (1981-től hivatalosan 1992-ig, valójában 1997-es haláláig) elfogadta ezt a helyzetet. A „Nagy Kormányost” pedig 1981-ben hivatalosan a párt újraértékelte: „Mao Ce-tung elvtárs nagyszerű marxista [...]. Ha az életét és munkáját egészében tekintjük, akkor az érdemei a kínai forradalom előtt nagymértékben felülmúlják a hiányosságokat, annak ellenére, hogy a »kulturális forradalom« során súlyos hibákat követett el. Érdemei a fő, a hibák pedig a másodlagos helyet foglalják el.” 

Ezek a hibák sok millió ember halálát jelentették…