„Egy diktatúrában sok mindenből hiány van, de hóhér és ítélet mindig rendelkezésre áll megfelelő mennyiségben.”

Szerepe az 1956-os forradalomban

1956-ban a Magyar Népköztársaság belgrádi követe volt, és mint egykori „spanyolos” gyászbeszédet mondott a spanyol polgárháborúban egykor szintén részt vett Rajk László temetésén is. Ebben a beszédében a „személyi kultusz mocsarából napfényre kúszott szadista bűnözőknek” nevezte Rajkék elítélőit. A Rajk-temetésen elmondott szókimondó beszéde és Nagy Imrével fennálló régi barátsága miatt hamar a párt élvonalában találta magát. Az 1920-as években ugyanis, közös moszkvai emigrációjuk idején Münnich Nagy Imre családjának egyik legközelebbi barátjává vált: gyakran sütött-főzött nekik, Nagy Erzsébetet szinte saját lányaként szerette, s Nagy Imrével közösen hallgatták a budapesti rádió közvetítette nótaműsorokat. 1956 októberében mint belgrádi követ hivatalból részt vett a Gerő Ernő által vezetett magyar párt- és állami küldöttség jugoszláviai tárgyalásain. A delegációval együtt a forradalom és szabadságharc kitörése napján a válság kezelése érdekében érkezett vissza Budapestre. Ezek után már október 24-én az MDP Központi Vezetőségében találta magát. Október 25-én pedig Nagy Imre belügyminisztere lett. Október végi tevékenysége arra utalt, hogy inkább Kádárral és a szovjetekkel történő együttműködésben látta a kiutat a forradalomból.

Berényi Etelka, Münnich második felesége ekképpen jellemezte férje helyzetét 1989-ben: „Az NKVD munkatársa volt. […] Hruscsov százszázalékosan tudta, hogy Münnich az ő emberük, a szovjetek embere. […] 1956. október 25-én a férjemnek az volt a véleménye, hogy a tömegbe kell lövetni. […] Őt sztálinistának bélyegezték akkor, október 25-én az Akadémia utcai pártközpontban. És moszkovitának nevezték. […] Én ma sem – mint özvegye – nem tagadom meg, hogy a szovjetek embere volt, de a legnagyobb magyar hazafi.” Hruscsovval is különleges kapcsolata volt, mivel a második világháború idején, a partizánkiképzés során Hruscsovval osztotta meg a sátrát.

Belügyminiszteri működése tehát igen ellentmondásosnak bizonyult. Október 26-án kijelentette a pártban, hogy „a helyzet igen veszélyes, és ha győzni akarunk, lőni kell még akkor is, ha a békés tömegek fedezik az ellenforradalmat, mert utána ezek a békés tömegek már az utcára nem mennek ki – akkor ezt a felszólalásomat »sztálinistának« nevezték.” Az október 28-i miniszteri értekezletén megdicsérte a karhatalmi erőket „az ellenséges elemek elleni harcban” tanúsított helytállásukért. Ugyanakkor bejelentette a hírhedt ÁVH felszámolását, de közben mindenkit arra biztatott, hogy maradjon a helyén. November 1-jén Moszkvába utazott Kádár társaságában, és a Nagy-kormánynak is sokkal inkább az oroszok cinkosának, semmint Kádárral együtt elrabolt magyar államférfinak tűnt. Egyes feltételezések szerint magát a moszkvai utazást is Münnich kezdeményezte. 

Emögött azt a szándékot is sejthetjük, hogy például Molotov is inkább benne látta a kommunista hatalom restaurálóját, nem pedig Kádárban. Végül – többek között Tito javaslatára is – Kádárt választották. Kádár fiatalabb és karakteresebb volt Münnichnél. Ráadásul amíg Kádár Rákosi börtönébe került, addig Münnich éppen moszkvai magyar követ volt. A magyarok így nem igazán fogadták volna el Münnichet, Kádárnál viszont volt valami, amire építeni lehet. A szovjetekkel folytatott tárgyalásokon Münnich egyértelmű álláspontot képviselt, mert szerinte „nemigen lehet bízni abban, hogy politikai harc útján sikerül megbirkózni az eseményekkel”. 

Mindenesetre 1956. november 4-én a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnökhelyetteseként tért vissza Magyarországra. A hajnali órákban ő olvasta be a rádiónyilatkozatot, amelyben bejelentette – Kádár, Apró Antal, Kossa István és a saját nevében – a Nagy Imre-kormányból történő kiválást. A forradalom leveréséhez a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek irányításával járult hozzá. Megszervezte a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat – a népnyelv pufajkásoknak nevezte kegyetlenkedéseikről elhíresült tagjait –, és felállíttatta a Munkásőrséget. Nemsokára sortüzek dördültek számos vidéki városban (például Salgótarján, Miskolc, Eger) és Budapesten is. 

Ezek után nem csoda, hogy a „Márciusban Újra Kezdjük!” (MUK) egyik tényleges akciója éppen a háza ellen irányuló támadás volt. A MUK kiváló alkalmat adott a hatalomnak, hogy fokozza a megtorló politikát, annak ellenére, hogy az MSZMP nem tartott komoly aktivizálódástól. A fegyveres erők minisztereként Münnich Ferenc egyik utolsó intézkedése volt 1957. február 28-án kiadott parancsa, amellyel a márciusi „harcban” a proletárdiktatúra védelmében minden eszköz használatát megengedettnek nyilvánította. Március 15-ét megelőzően ennek nyomán került sor az „elhárító akciókra”, börtönbe vetettek több mint 2600 embert, és legalább ugyanennyit internáltak. Így március 15-én szinte semmi érdemleges nem történt, kivéve a Münnich rózsadombi villája elleni támadást. Személye a közvélemény nagy része számára egyet jelentett a forradalom leverésével és a kibontakozó megtorlással, a fegyveres erőszakszervezetekkel, a karhatalommal és rendőrséggel, valamint ezek eljárásaival, a letartóztatásokkal, a közbiztonsági őrizettel (internálás) s mindazzal, ami ezeket jellemezte.

A belügyi jelentések szerint diákok hajtották végre a házat ért kődobálást, akikkel szemben az őr nem használt fegyvert. Erre az volt a hivatalos indok, hogy a kis rózsadombi utcában „sok békés járókelő sétált”. Ebből az önfelmentő állításból arra is következtethetünk, hogy az őrnek fegyvert kellett volna használnia a valószínűleg 18 év alatti diákokkal szemben. A hatalom igen bosszús lehetett a kamaszok által elkövetett, naiv, spontán cselekedetek (fal- és plakátfirkálások, vöröszászló-gyalázások stb.) miatt, amelyek a MUK keretében történtek. Ezek a korántsem veszélytelen akciók azonban nem voltak gyerekcsínyek, hiszen kifejezték környezetük gondolat- és érzelemvilágát, erőszakkal elfojtott politikai véleményét is. Münnich a hatalom második embere volt, így igen nagy bátorság kellett bármiféle vele szembeni támadáshoz. 

Spanyolos és NKVD-s múlt 

Feltehetnénk a kérdést, hogy Münnich hogyan és miként juthatott bizalmi pozícióba 1956-ban. Emögött két szálat érdemes felgöngyölíteni. 

Münnich Ferenc tipikusnak mondható életpályát futott be. Seregélyesen született patikus-állatorvos édesapa büszkeségeként. 1910-ben Kolozsvárott szerzett jogi diplomát. Az orosz frontra helyezték az első világháborúban, ahol 1915-ben orosz hadifogságba esett. A szibériai Tomszkban levő hadifogolytáborba került, ahol részt vett a hadifoglyok szocialista szervezésében, maga is belépett a kommunisták közé. 1918-ban harcolt az orosz polgárháborúban, majd hazatért és Kun Bélával együtt részt vett a KMP megszervezésében. A Gyűjtőfogházban Rákosi cellatársa volt, aki így emlékezett rá: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns.” A Tanácsköztársaság idején a vörös hadsereg politikai megbízottja, a Szlovák Tanácsköztársaságot támogató haderő parancsnoka, majd ott hadügyi népbiztos is volt. A bukás után Bécsbe, majd Németországba emigrált. Ott azonban sikertelen kommunista akció miatt bebörtönözték, majd kiutasították. 1922-től a Szovjetunióban élt, és valószínűleg ekkor került az NKVD soraiba. Az biztos, hogy már NKVD-tiszt lehetett, amikor 1936-tól Otto Flatter álnév alatt vett részt a spanyol polgárháborúban. 

Először őrnagyi rangot kapott, majd az egyik hadosztály vezérkari főnökévé s végül a köztársaság utolsó hónapjaiban a 11. nemzetközi brigád parancsnokává nevezték ki. Az egyik korabeli katonaújság így jellemezte Otto Flattert: „Gran luchador, prestigioso militar, infatigable revolucionario", vagyis nagy harcos, kiváló katona és fáradhatatlan forradalmár. Korábbi harctéri tapasztalatai magyarázzák, hogy miért élte túl azt a polgárháborút, amelyben a magyar résztvevők fele elesett. Münnich nem vált oly hírhedt figurává, mint Gerő Ernő (alias Pedro). A köztársaságiak veresége után egy észak-afrikai francia internálótáborban találta magát. Innen azután hamis névre kiállított szovjet papírokkal, Nyikolaj Fjodorovként sikerült 1940-ben kiszabadulnia s visszajutnia a Szovjetunióba.

A spanyolos múlt azonban nem minden időszakban számított előnynek. Sokáig a hivatalos kommunista álláspont a polgárháborút a „haladó” és az ellenforradalmi erők közötti heroikus összecsapásként mutatta be. Sztálin azonban az innen 1938-tól visszahívott ügynökeit többnyire a Gulagra küldte, rendszerint trockizmus vádjával. Ez is a múlt része volt, így spanyolosnak lenni nem volt biztonságos. 1949-ben a Rajk-per kapcsán ismét napirendre került ez a kérdés. A pártvezetők közül nemcsak Rajk, hanem Gerő és Münnich múltját is terheltnek tekintették, és emiatt a spanyol polgárháború résztvevői már nem számítottak a munkásmozgalom hőseinek. 1949-re úgy ítélték meg, hogy hasonló a helyzet, mint egykor Spanyolországban volt. A bukást pedig úgy lehet elkerülni, ha határozottan fellépnek a népfrontos politika ellen.

Az egypártrendszer kiépítése során – ezt mulasztották el a spanyoloknál – a társutas pártok felszámolása magától értetődőnek számított. Az újabb fordulatot az jelentette, hogy a győzelem után azokkal is le kellett számolni, akik a párton belül gondolkodtak egy kicsit másként. Az átmeneti időszakban középosztálybeli támogatókra vagy a mesterségesen felduzzasztott párttagságra szükség volt; az új helyzetben, az egypárti hatalom megszilárdítása után azonban már nem. Rajk és köre számára a népfrontban tömörülő illegalitás és egy értelmiségi kör jelenléte is hozzátartozott a kommunizmushoz. Rákosi viszont ebben veszélyt látott. A spanyolos múlt így váddá válhatott, bár a korabeli perekben nem ez volt a fő vádpont, kivéve a Marschall László és társai elleni eljárást. A spanyolosság így éppen olyan kárhoztatott jelzővé vált, mint a titoista vagy a trockista. Olyanokra aggatták, akik valamiért nem fértek bele a sztálinista kommunista embertípusba.

Münnich azonban teljesen elkerülte a felelősségre vonást. Ennek magyarázata lehet, hogy miután a világháború végén hazatért, Budapest rendőrfőkapitányává lépett elő. Sőt, 1948 márciusában átvette a demokráciaellenességgel vádolt FTC elnöki tisztét is, és egy reakciós tüntetésként értékelt Fradi–Vasas meccset követően a szurkolók megfélemlítésében és az egyesület vezetésének megtisztításában is közreműködő szerepet vállalt. Javaslatára került sor a „Hajrá, Fradi!” buzdítás betiltására, a klub színeinek a hagyományos zöld-fehérről piros-fehérre változtatására és a klub legjobb labdarúgóinak különböző erőszakos módszerekkel más egyesületekhez történő átvezénylésére is. 1949 után évekig külügyi vonalra került, és védettségét – akár NKVD-s oldalról is – igazolja, hogy finnországi, bulgáriai, majd moszkvai követ volt Rákosi börtönei helyett. A szovjetek oldaláról szinte végig meglévő bizalom nemcsak megvédte, hanem 1956-ban is alkalmassá tette őt a kijelölt feladatokra.

A politikai pálya csúcsán

A Kádárnál keményvonalasabb, ám a lényeges feladatokban, így a megtorlás elvi és praktikus kérdéseiben is jól együttműködő Münnich 1958. január 28-án érkezett el politikusi pályafutásának csúcsára: miniszterelnök lett. A Kádár elsőségét immár egy pillanatra sem veszélyeztető kormányfői működésének 3 és fél éves időtartamára esett a Nagy Imre-per „megnyugtató” lezárása, Kun Béla látványos panteonba emelése s a második hároméves terv befejezése. Hivatali ideje alatt folytatódott a forradalom résztvevőivel szembeni megtorlás, mert „ha kivégzik a vezető ellenforradalmárokat, akkor az ellenforradalom ereje lényegesen gyengül és a fegyvereket is lényegesen gyorsabban adják be”. Több mint 100 000 fegyvert sikerült visszaszedni a lakosságtól Münnich szerint. 

Az MSZMP Központi Bizottságának 1958. december 7-ei ülésén elfogadták a kollektivizálás mielőbbi és teljes körű végrehajtásának tervét. Erre az időre már több mint tízezer embert ítéltek el a forradalom eseményeivel kapcsolatban. A munkások sztrájkjait már megtörték, immár csak a parasztság maradt. A restauráció fontos eleme volt a kollektivizálási kampány és ennek sikerre vitele is. A parasztság téeszbe kényszerítése nem volt ellenállás nélküli folyamat. Az agitátoroktól tudjuk, hogy „a rádióban nem lehet azt elmondani, hogy mi milyen módszerekkel agitáltunk. Amikor bementünk a paraszthoz, nem kukoricáztunk, megmondtuk: »vagy aláírja a belépési nyilatkozatot, vagy nem, a földjét akkor is betagosítjuk«.” A parasztság földjeinek, jószágainak és termelési eszközeinek közösbe kényszerítését végző agitátorok és népnevelők általában a nyomásgyakorlás széles skáláját alkalmazták, a nyílt erőszaktól kezdve a megalázáson át a fenyegetés és zsarolás különböző módozatáig.

Kádár 1959-ben jól érzékelte a közhangulatot: „Ha az egyéni paraszt önkéntes elhatározására volna bízva a dolog, akkor azt hiszem, a Marsban előbb megvolna a szocialista átalakítás, mint Magyarországon.” A tűzzel-vassal keresztülvitt folyamatot számos, a „kádári alkut” jellemző ajánlat kísérte: „A legnagyobb húzó erő a parasztság számára a termelőszövetkezeti gazdálkodásban a gépi és az agrotechnika lehetőségének a kihasználása. Ez különösen az élenjáró, jól gazdálkodó parasztokra hat. A gyengébben gazdálkodó emberekre, különösen a nagycsaládosokra vonzó erő a különféle szociális juttatások. Ingyenorvos, kórház, stb. A nyugdíjrendelet főképpen az 55 év fölötti emberekre hat.” Mindenesetre az tény, hogy a magántulajdonnal még rendelkező parasztság felszámolása megtörtént, és Münnich vezetése alatt az erőszak ezen a téren is elfogadott volt. Így teljes ténykedése a rendszer kemény kézzel történő megerősítésére irányult. Végül 1961-től 1965-ös visszavonulásáig államminiszter lett, és élete végéig (1967) tagja volt az országgyűlésnek és a Központi Bizottságnak.

Emlékezete

A mai Nádor utca 1968 óta viselte Münnich Ferenc nevét a kommunista rendszerben. Valószínűleg azért, mert az utca a Belügyminisztérium egyik frontján húzódik, így köthető Münnich életéhez. Münnich Ferenc Budapesten 1986-ban szobrot kapott. Ez jelkép volt, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének és az azt követő véres megtorlásnak a jelképe. A rendszerváltoztatás hajnalán az ellenforradalom mítosza egyik fő képviselőjének, a szabadságharc leverésének egyik irányítójának szobrot állítani provokációnak tűnt. Szobrát, Münnich születésének 100. évfordulóján, 1986 novemberében avatták fel az V. kerületi Néphadsereg téren (ma Honvéd tér). A szobor megalkotása, felállítása összesen közel hárommillió forintjába került a Fővárosi Tanácsnak, miközben az ország adósságállománya meredeken emelkedett.

A Münnich-szobor felállítása üzenetértékű volt három évtizeddel a szabadságharcot követően. Arra utalt, hogy bármi történik, itt semmi sem változhat meg. Az 1989-től megkezdődő tiltakozások csúcspontjaként 1990 márciusában Krassó György vezetésével ledöntötték a szobrot, amely végül a szoborparkban kötött ki, többi társához hasonlóan. Ugyanebben az évben a róla elnevezett utca is visszakapta eredeti nevét.