rubicon

Áruló volt-e Görgei?

Egy mítosz születése
lock Ingyenesen olvasható
35 perc olvasás

A Görgei-kérdés csak­nem egy­idős a sza­bad­ság­harc­cal, s in­kább te­kint­he­tő pro­lon­gált po­li­ti­kai vi­tá­nak, mint tény­le­ges tör­té­ne­ti kér­dés­nek. Lé­nye­ge egyet­len mon­dat­ban fog­lal­ha­tó össze: Áru­ló volt-e Görgei Ar­túr? Az er­köl­csi mi­nő­sí­tést is ma­gá­ban fog­la­ló kér­dés tör­té­ne­ti szem­pont­ból így for­dít­ha­tó le: elő­se­gí­tő­je vagy (tu­da­tos) hát­ra­moz­dí­tó­ja volt-e Görgei Ar­túr a ma­gyar pol­gá­ri átala­ku­lás vív­má­nyai­nak megőr­zé­séért foly­ta­tott 1848–49. évi sza­bad­ság­harc­nak? Az aláb­biak­ban az áru­lá­si vád szü­le­té­sét s az azt „alá­tá­masz­tó” ér­ve­ket vizs­gál­juk a sza­bad­ság­harc utol­só sza­ka­szá­ban, a nyá­ri had­já­rat ide­jén. Tesszük ezt azért, mert a Görgei áru­lá­sát hir­de­tő né­ze­tek kép­vi­se­lői is fő­leg en­nek az idő­szak­nak a tör­té­ne­té­ből me­rí­tik ér­vei­ket,s míg a ko­ráb­bi sza­ka­szok te­kin­te­té­ben leg­fel­jebb po­li­ti­kai kü­lö­nu­tas­ság­gal vagy (nem fel­tét­le­nül kész­akar­va) el­kö­ve­tett ka­to­nai hi­bák­kal vá­dol­ják a tá­bor­no­kot, a sza­bad­ság­harc utolsó két és fél hó­nap­já­nak ese­mé­nyeit már tu­da­to­san oko­zott kár­té­te­lek so­ro­za­ta­ként ál­lít­ják be.

A Görgei ve­zet­te hon­véd­se­reg 1849. má­jus 21-én ro­ham­mal fog­lal­ta vissza a cs. kir. he­lyőr­ség­től Bu­da vá­rát. A győ­ze­lem mé­rtéke im­po­ná­ló vol­t, az el­len­ség 5000 főt ve­szí­tett na­gyobb­részt fog­lyok­ban, ki­seb­brészt ha­lot­tak­ban; s több ezer lő­fegy­ver, több száz lö­veg ke­rült a hon­vé­dek ke­zé­re. Kos­suth La­jos kor­mány­zó­el­nök és a kor­mány ab­ban re­mény­ke­dett, hogy ez a győ­ze­lem meg­hoz­za az áp­ri­lis 14-én füg­get­len­né nyil­vá­ní­tott Ma­gyaror­szág nem­zet­kö­zi elis­me­ré­sét, azon­ban en­nek az el­len­ke­ző­je kö­vet­ke­zett be. Nagy-B­ri­tan­nia és Fran­ciaor­szág kor­má­nya vissza­fo­gott ma­radt, ugyanak­kor a ta­va­szi had­já­rat győ­zel­mei miatt az oszt­rák kor­mány már áp­ri­lis vé­gén, I. Fe­renc Jó­zsef pe­dig má­jus 1-jén ka­to­nai se­gít­sé­get kért I. Mik­lós orosz cár­tól.

Jelenet az 1849. július Komáromi csatából: Görgei a 2. (Hannover) huszárezred élén lovasrohamot vezet Herkálypusztánál a cs. kir. 5. (Liechtenstein) könnyűlovas ezred ellen. A művész azt a pillanatot örökítette meg, amikor Görgei kalaplengetve figyelmeztette a jobbszárnyat vezénylő Poeltenberg Ernő tábornokot az oldalát fenyegető veszélyre. Görgei mögött egy huszár látható, amint kardcsapást mér ellenfelére. A művészi ábrázolás megerősíthetné azt a szóbeszédet, hogy Görgeit a roham folyamán egyik saját huszára sebesítette meg, de a kép egy másik változatán a huszár jóval távolabb van a tábornoktól. Az előtérben a földön két lekaszabolt magyar tüzért láthatunk a III. hadtest vörössipkás lovasütegéből; ezt az üteget a cs. kir. könnyűlovasok megtámadták és elfoglalták, azonban erre nem Herkálypusztánál, hanem órákkal korábban Ószőnynél került sor.

Az orosz in­ter­ven­ció ár­nyé­ká­ban

A vég­le­ges megál­la­po­dás Bu­da vissza­vé­te­lé­nek nap­ján, má­jus 21-én Var­só­ban szü­le­tett meg, s a cár 200 000 ka­to­nát ígért a csá­szár­nak a ma­gyar lá­za­dás le­ve­ré­sé­re. Ez a had­erő ön­ma­gá­ban ak­ko­ra volt, hogy a cs. kir. had­se­reg nél­kül is el­dönt­het­te a ma­gyar sza­bad­ság­harc sor­sát, hi­szen a hon­véd­se­reg leg­ma­ga­sabb lét­szá­ma 1849. jú­nius vé­gén ta­lán ha 160 000 fő le­he­tett, de eb­ben ben­ne vol­tak a fris­sen felál­lí­tott, ki­kép­zet­len, rész­ben fegy­ver­te­len újonc­zász­ló­al­jak csakúgy, mint a mel­lék­had­szín­te­re­ken mű­kö­dő fél­re­gu­lá­ris ön­kén­tes és va­dász­csa­pa­tok is.

Mindezt azért fon­tos hang­sú­lyoz­ni, mert az orosz beavat­ko­zás után a ka­to­nai győ­ze­lem­nek, de még a dön­tet­len ered­mény ki­har­co­lá­sá­nak is min­den va­ló­szí­nű­sé­ge meg­szűnt. Meg le­he­tett pró­bál­ni el­húz­ni a küz­del­met ad­dig, amíg a nyu­ga­ti ha­tal­mak – ame­lyek lé­nye­gé­ben szó nél­kül vet­ték tu­do­má­sul az orosz in­ter­ven­ció té­nyét – eset­leg mégis beavat­koz­nak; ki le­he­tett tar­ta­ni az utol­só em­be­rig, az utol­só töl­té­nyig, de győ­zel­met arat­ni vagy egyen­lő fél­ként, az erő po­zí­ció­já­ból tár­gyal­ni már nem le­he­tett.

Bu­da be­vé­te­le után egy­re-más­ra ér­kez­tek a hí­rek a ké­szü­lő orosz in­ter­ven­ció­ról. Görgei, aki fő­ve­zér­ként küz­dötte vé­gig az elő­ző két hó­na­pot, s má­jus ele­je óta im­má­ron a Sze­me­re Ber­ta­lan ve­zet­te kor­mány ha­dügy­mi­nisz­te­re is volt, jól is­mer­te a hon­véd­se­reg ere­jét, de is­mer­te tel­je­sít­mé­nyé­nek kor­lá­tait is. Tud­ta, hogy a ta­va­szi si­ker­so­ro­zat legalább annyi­ra az el­len­fél ál­tal el­kö­ve­tett ha­dá­sza­ti hi­bák­nak, a cs. kir. fő­ve­zér­ség fe­jet­len­sé­gé­nek és kap­ko­dá­sá­nak volt kö­szön­he­tő, mint a ki­tű­nően mű­kö­dő ma­gyar ve­ze­tés­nek és a hon­vé­dek hő­sies­sé­gé­nek. Tud­ta, hogy a hon­véd­se­reg kiegé­szí­té­se és fel­töl­té­se még he­te­ket vesz igény­be, s ha az el­len­ség friss és nagy erők­kel je­le­nik meg a had­szín­té­ren, az ti­sza­vi­rág-é­le­tű­vé te­he­ti a ma­gyar si­ke­re­ket.

Görgei – té­ve­sen – úgy gon­dol­ta, hogy az oszt­rák se­gít­ség­ké­rés­re azért ke­rült sor, mert Deb­re­cen­ben a ma­gyar or­szág­gyű­lés meg­fosz­tot­ta a di­nasz­tiát a trón­já­tól. Holott az orosz se­gít­ség­nyúj­tás már ak­kor el­dön­tött tény volt, ami­kor a trón­fosz­tás hí­re még meg sem ér­ke­zett Bécs­be. Görgei te­hát úgy vél­te, a trón­fosz­tás par­la­men­ti úton tör­té­nő vissza­vo­ná­sá­val meg le­het aka­dá­lyoz­ni az orosz in­ter­ven­ciót. Deb­re­cen­be siet­ve vi­szont már csak a Kos­suth ál­tal jú­lius 2-ig el­na­polt par­la­ment né­hány bé­ke­pár­ti kép­vi­se­lő­jé­vel ér­te­kez­he­tett. A ta­nács­ko­zá­son szó­ba ke­rült a ka­to­nai ha­ta­lom­át­vé­tel le­he­tő­sé­ge is, de ép­pen Görgei volt az, aki ezt el­le­nez­te. „…meg­gon­dol­ta-e ön, hogy a szu­rony so­ha­sem áll ott meg, aho­vá in­téz­te­tik? Megaka­dá­lyoz­ha­tom-e, hogy azon ka­to­nák, kik egy tes­tü­le­tet, mely te­kin­téllyel bír, szét­haj­ta­nak, meg­aka­dá­lyoz­ha­tom-e, hogy ne gyil­kol­ja­nak, ne ra­bol­ja­nak?” – kér­dez­te Görgei az öt­le­tet fel­ve­tő Ke­mény Zsig­mond­tól.

A ma­gyar ka­to­nai és po­li­ti­kai ve­ze­tés nem volt tisz­tá­ban a ké­szü­lő in­ter­ven­ció mé­rtékével. Görgei ezért is vél­te úgy, hogy még aze­lőtt kel­le­ne dön­tő csa­pást mér­ni a cs. kir. fő­se­reg­re, mie­lőtt az oro­szok meg­je­len­nek a ma­gyar had­szín­té­ren. Ezért jú­nius kö­ze­pén a Vág vo­na­lá­ra fel­vo­nu­ló ma­gyar csa­pa­to­kat tá­ma­dás­ra ren­del­te a fo­lyó jobb part­ját vé­dő cs. kir. csa­pa­tok el­len. A túl­zot­tan bo­nyo­lult ha­di­terv és a ma­gyar had­test­pa­rancs­no­kok hiá­nyos együtt­mű­kö­dé­se miatt azon­ban a tá­ma­dás jú­nius 16-án Zsi­gárd tér­sé­gé­ben ku­darc­ba ful­ladt. Görgei utóbb em­lék­ira­tá­ban az­zal in­do­kol­ta tá­vol­ma­ra­dá­sát a tá­ma­dás­tól, hogy – amel­lett, hogy ha­dügy­mi­nisz­ter­ként a fő­vá­ros­ban volt a he­lye – ki akar­ta pró­bál­ni a had­tes­tek új pa­rancs­no­kait. 

Akár így tör­tént, akár nem, a dön­tés nem volt sze­ren­csés, hi­szen a ta­va­szi had­já­rat kez­de­ti idő­sza­ká­ban Görgei fo­lya­ma­to­san a csa­ta­tér kö­ze­lé­ben tar­tóz­ko­dott, s sze­mé­lyes beavat­ko­zá­sa mind Tá­pió­bics­ké­nél, mind Isa­szeg­nél dön­tő mér­ték­ben be­fo­lyá­sol­ta az össze­csa­pás ki­me­ne­te­lét, pedig ak­kor jó­val ta­pasz­tal­tabb had­test­pa­rancs­no­ki kar állt ren­del­ke­zé­sé­re. A zsi­gár­di ku­dar­cot kö­ve­tően Görgei úgy dön­tött, hogy a harc­tér­re siet. Jú­nius 20–21-én Zsi­gárd és Pe­red tér­sé­gé­ben már sze­mé­lye­sen ve­zet­te az újabb tá­ma­dást a cs. kir. csa­pa­tok el­len, de egy beér­ke­ző orosz ha­dosz­tály, il­let­ve az egyik ma­gyar had­test tét­len­sé­ge miatt a tá­ma­dás si­ker­te­len ma­radt. 

Görgei ezután jú­nius 26-án azt ja­va­sol­ta a kor­mány­nak, hogy a fő­se­re­get Ko­má­rom­nál össz­pon­to­sít­sák, s az orosz fő­erők beér­ke­zé­se előtt in­dít­sa­nak dön­tő tá­ma­dást az oszt­rá­kok el­len. Ez eset­ben állt elő az a hely­zet, hogy az el­len­sé­gé­nél ki­sebb erők­kel kel­lett megin­dí­ta­ni a tá­ma­dást, hi­szen az oro­szok beér­kez­te után az erő­vi­szo­nyok csak rosszab­bod­hat­tak a ma­gyar fél szá­má­ra. A kor­mány el is fo­gad­ta a ter­vet. Kos­suth ez­zel egy idő­ben több­ször is cél­zott ar­ra, hogy Görgeinek, aki egy sze­mély­ben ha­d­ügy­mi­nisz­ter és fő­ve­zér, legalább az egyik, le­he­tő­leg a fő­ve­zé­ri poszt­tól meg kel­le­ne vál­nia.

Az isaszegi csata: Görgei megállítja Klapka csapatainak visszavonulását 1849. április 6. (Than Mór vízfestménye)

Fel­mond­ta-e Görgei az en­ge­del­mes­sé­get?

A kor­mány há­rom nap múl­va, a cs. kir. fő­se­reg 1849. jú­nius 28-i győ­ri át­tö­ré­sét kö­ve­tően, 29-én Görgei tá­vol­lé­té­ben több­nyi­re szol­gá­la­ton kí­vül vagy bé­ke­al­kal­ma­zás­ban lé­vő tá­bor­no­kok ha­di­ta­ná­csá­nak ja­vas­la­ta alap­ján a ma­gyar had­se­reg Ti­sza–Ma­ros-szö­gi össz­pon­to­sí­tá­sa mel­lett dön­tött. A terv­nek csak hát­rá­nyai vol­tak. A le­het­sé­ges had­mű­ve­le­ti bá­zis­ként szol­gá­ló Bács­ka és Bán­ság nagy ré­szét már egy éve há­bo­rú pusz­tí­tot­ta. A te­rü­let leg­fon­to­sabb erőd­je, Te­mes­vár oszt­rák ké­zen volt. Ez az össz­pon­to­sí­tás egy pont­ra von­zot­ta vol­na az el­len­ség fő­erőit.

Kos­suth a ha­tá­ro­za­tot köz­lő le­ve­lé­ben az azon­na­li vég­re­haj­tást ír­ta elő, ami ön­ma­gá­ban is kép­te­len­ség volt, hi­szen 30-40 000 fő­nyi had­erőt nem le­he­tett egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra megin­dí­ta­ni, emel­lett a Vág men­tén ál­lo­má­so­zó erők még ép­pen csak meg­kezd­ték a le­vo­nu­lást Ko­má­rom­ba. A dön­tés az al­kot­má­nyos szo­kás­jog­gal is el­len­ke­zett, hi­szen Görgei mint fő­ve­zér és ha­dügy­mi­nisz­ter a had­ü­gyek irá­nyí­tá­sá­nak leg­főbb fe­le­lő­se volt. Kos­suth is érez­te ezt, és fon­tos­nak tar­tot­ta, hogy Görgei eset­le­ges el­len­ke­zé­sét le­sze­rel­je. Ezért a mi­nisz­ter­ta­nács úgy dön­tött, hogy a ha­tá­ro­za­tot Kiss Er­nő al­tá­bor­nagy, Au­lich La­jos ve­zér­őr­nagy és a Görgei ál­tal ap­ja­ként tisz­telt Csány Lász­ló köz­leke­dés­ügyi mi­nisz­ter vi­szi meg Görgeinek. Sőt, Kiss Er­nő kü­lön nyílt ren­de­le­tet ka­pott, amely fel­ha­tal­maz­ta ar­ra, hogy ha Görgei meg­ta­gad­ná a ha­tá­ro­za­tok tel­je­sí­té­sét, ve­gye át a fő­ve­zér­sé­get, s ve­zes­se le ma­ga a had­se­re­get.

Görgei, még mie­lőtt a sze­ge­di össz­pon­to­sí­tás ter­vé­ről ér­te­sült vol­na, jú­nius 30-án le­vél­ben tu­dat­ta Kos­suth­tal, hogy to­vább­ra is a ko­má­ro­mi össz­pon­to­sí­tás szel­le­mé­ben kí­ván mű­köd­ni, te­hát a győ­ri ve­re­ség miatt nem vál­toz­tat­ta meg el­ha­tá­ro­zá­sát. Ugyanak­kor a le­vél vé­gén nyíl­tan bí­rál­ta a kor­mány­zó és a kor­mány elő­ző na­pok­ban tett egyik lé­pé­sét, a nép­fel­ke­lés meg­hir­de­té­sét és ez­zel együtt a fel­per­zselt föld tak­ti­ká­já­nak al­kal­ma­zá­sát. „Teg­nap ná­lam volt ne­hány tiszt­vi­se­lő azon ké­rés­sel: val­jon leéges­sen-e min­den, az el­len­ség ke­zé­be ju­tan­dó fa­lut? Én nem til­tot­tam meg, ha­nem azt fe­lel­tem ne­kiek, te­gye a nép azt, amit jó­nak lát, mint­hogy a nép aka­rat­ja az én aka­ra­tom is, mert én so­ha a kor­má­nyért, ha­nem min­dég a né­pért küz­döt­tem, és ha ma tud­nék ar­ról meg­győ­ződ­ni ar­ról [sic!], hogy a nép job­ban fog­ná ma­gát érez­ni, én len­nék az el­ső, ki a fegy­vert le­ten­ném.” A le­vél pro­vo­ka­tív hang­vé­te­le ele­ve ma­gá­ban hord­ta a kor­mány­zó, a kor­mány, il­let­ve a ha­dügy­mi­nisz­ter és fő­ve­zér kö­zöt­ti konf­lik­tus le­he­tő­sé­gét, még ha Görgeinek a lé­nye­get te­kint­ve iga­za is volt.

Ami­kor azon­ban ugyanezen a na­pon megér­ke­zett az új ha­di­ter­vet ho­zó kül­dött­ség, szó­ban megígér­te, hogy en­ge­del­mes­ked­ni fog a tá­vol­lé­té­ben el­fo­ga­dott ha­tá­ro­zat­nak. A kül­dött­ség ér­ke­zé­se előtt írott le­vél azon­ban a kül­dött­ség visszaér­ke­zé­se után ke­rült Kos­suth ke­zé­be. A kor­mány­zó azt a kül­dött­ség­nek adott szó­be­li ígé­ret vissza­vo­ná­sá­nak te­kin­tet­te, le­vál­tot­ta Görgeit a fő­ve­zér­ség­ről, s he­lyet­te Mészá­ros Lá­zár al­tá­bor­na­gyot ne­vez­te ki. Görgei jú­nius 30-án, a kül­dött­ség eluta­zá­sa után írott, a le­vo­nu­lást megígé­rő le­ve­lét pe­dig va­ló­szí­nű­leg csak azután kap­ta meg, hogy meg­hoz­ta a le­vál­tás­ról szó­ló dön­tést. Miu­tán Görgei eb­ben sem ígér­te meg az azon­na­li le­vo­nu­lást, Kos­suth va­ló­szí­nű­leg en­nek alap­ján sem lát­ta in­do­kolt­nak a dön­tés vissza­vo­ná­sát.

A „meg­ké­sett” le­vo­nu­lás

Görgei azon­ban er­ről csak több­na­pos ké­sés­sel ér­te­sült. Jú­lius 2-án Hay­nau fő­erői meg­tá­mad­ták a Du­na ­jobb ­part­­ján álló ko­má­ro­mi sánc­tá­bort, s el­fog­lal­ták an­nak egy ré­szét. Görgei sze­mé­lye­sen ve­zet­te a sán­cok vissza­vé­te­lé­re csa­pa­tait, majd az es­tig tar­tó csatában ko­ráb­bi ál­lá­saik­ba szo­rí­tot­ta vissza a túl­erő­ben lé­vő cs. kir. csa­pa­to­kat. Egy sze­mé­lye­sen ve­ze­tett lo­vas­ro­ham­ban egy orosz grá­nát­szi­lánk fel­ha­sí­tot­ta a ko­po­nyá­ját, a csa­ta után esz­mé­le­tét ve­sz­tet­te, s jú­lius 4-ig élet és ha­lál kö­zött le­be­gett. Már ek­kor el­ter­jedt a szó­be­széd, hogy a se­be­sü­lést egy ma­gyar hu­szár kard­vá­gá­sa okoz­ta, azon­ban en­nek sem­mi­lyen alapja nincs.

A feldunai had­se­reg le­vo­nu­lá­sa el­ma­radt: a fő­ve­zér nem volt esz­mé­le­té­nél, a rang­idős Klap­ka György tá­bor­nok pe­dig – úgy tű­nik – nem akart a had­se­reg élé­re áll­ni a vessző­fu­tás­sal felérő had­moz­du­lat so­rán. A le­vo­nu­lást ugyanis a cs. kir. csa­pa­tok sze­me lát­tá­ra és ül­dö­zé­sé­nek ki­té­ve kel­lett vol­na vég­re­haj­ta­ni.

Jú­lius 2-án, a csa­ta után ér­ke­zett meg Ko­má­rom­ba Mé­szá­ros Lá­zár al­tá­bor­nagy, az újon­nan ki­ne­ve­zett fő­ve­zér fu­tá­ra a Görgei le­vál­tá­sát és Mé­szá­ros ki­ne­ve­zé­sét tu­da­tó kor­mány­zói ren­de­let­tel. A hírt egyelő­re si­ke­rült ti­tok­ban tar­ta­ni, de jú­lius 4-én Klap­ka – aki rang­idős­ként irá­nyí­tot­ta az ügye­ket – tisz­ti gyű­lést hí­vott össze, ame­lyen kö­zöl­te a kor­mány dön­té­sét. A gyű­lés részt­ve­vői azon­ban ki­je­len­tet­ték, hogy bi­zal­muk Görgeiben össz­pon­to­sul, s ezért felirat­ban kér­ték a kor­mányt: hagy­ja meg a feldunai had­se­reg (I., II., III., VII. had­test és kü­lö­nít­mé­nyei) élén Görgeit. A ké­rés­sel Klap­ka és Nagy­sán­dor tá­bor­no­kok utaz­tak a fő­vá­ros­ba, ahol a jú­lius 5-i mi­nisz­ter­ta­nács ezt el is fo­gad­ta, egy­ben fel­ha­tal­maz­ta a had­se­reg ve­ze­té­sét egy újabb át­tö­ré­si kí­sér­let vég­re­haj­tá­sá­ra.

Görgei és tisztikara 1849. július 16-án (Than Mór vízfestménye). A képen ábrázolt személyek balról jobbra a következők: 1. Psotta Mór ezredes, 2. Mednyánszky Ede báró, százados, 3. Bethlen József gróf, százados (vagy Duffaud Ferenc százados), 4. Esterházy István gróf, százados (vagy Spiller Vilmos főhadnagy), 5. Bayer József ezredes, 6. Albrecht Vilmos alezredes (bár ő még Komáromban elhagyta a sereget), más forrás szerint Horváth János ezredes, 7. Tomsits István százados, 8. Czillich Ede ezredes, Csáky Gábor gróf, százados, 10. Inkey vagy Duka Tivadar százados, 11. Sennyey Lajos báró, főhadnagy (vagy Radány Kálmán főhadnagy), 12. Kempelen Károly százados, 13. Beniczky Lajos alezredes, 14. Görgei Artúr, fejsebe miatt bekötött fejjel, 15. Dobiecki Ferenc lovag, őrnagy (vagy Arthur von Seherr-Thoss gróf, százados), 16. Huszthy Sándor százados, 17. Protheaud József őrnagy, 18. Görgei Ármin alezredes, Görgei Artúr bátyja, 19. Molnár Ferdinánd ezredes (bár ő ekkortájt Szegeden volt), 20. Leiningen- Westerburg Károly gróf, vezérőrnagy, 21. Batthyány László gróf, főhadnagy, 22. dr. Orzovenszky Károly törzsorvos, 23. Starhemberg István gróf, százados, 24. Schmidegg Kálmán gróf, százados, 25. Koch Ferdinánd százados, 26. Gally Gyula főhadnagy, 27. Térey Pál főhadnagy, 28. Kornis József gróf, főhadnagy, 29. név nélkül, egy feljegyzés szerint ő a 11. szám alatt látható Sennyey Lajos főhadnagy, 30. Friebeisz Károly hadnagy, 31. Poeltenberg Ernő lovag, vezérőrnagy

A jú­lius 6-i ko­má­ro­mi ha­di­ta­ná­cson Görgei is ott volt, s a ha­di­ta­nács az ő ja­vas­la­tá­ra 9-re tűz­te ki az át­tö­rés nap­ját. Klap­ka azon­ban már más­nap, 7-én Kos­suth egy újabb le­ve­lé­nek ha­tá­sá­ra a bal par­ton megin­dí­tot­ta az I. had­tes­tet Pest fe­lé. Görgei er­ről ér­te­sül­ve le­mon­dott, de tisz­ti­ka­rá­nak ké­ré­sé­re vissza­von­ta dön­té­sét. A had­test­pa­rancs­no­kok rá­vet­ték Klap­kát az I. had­test vissza­hí­vá­sá­ra s a 9-i át­tö­ré­si kí­sér­let meg­té­te­lé­re. De a kiadott uta­sí­tá­sok ké­se­del­mes vég­re­haj­tá­sa miatt, il­let­ve az el­len­ség fi­gyel­mé­nek elal­ta­tá­sa ér­de­ké­ben Klap­ka jú­lius 9-én és 10-én már nem mert tá­mad­ni, így jú­lius 11-én ke­rült sor az újabb át­tö­ré­si kí­sér­let­re, ame­lyet Görgei se­be­sü­lé­se miatt Klap­ka ve­ze­tett. A csa­tá­ban a feldunai had­se­reg si­ker­te­le­nül pró­bált meg át­tör­ni a cs. kir. fő­se­re­gen, mi­re Görgei – ígé­re­té­nek meg­fe­le­lően – el­ren­del­te a had­se­reg­nek a Du­na bal part­ján tör­té­nő el­vo­nu­lá­sát.

Görgeit ké­sőbb gyak­ran vá­dol­ták az­zal, hogy az el­vo­nu­lás ha­lo­ga­tá­sá­val kész­akar­va hiú­sí­tot­ta meg a töb­bi ma­gyar had­erő­vel va­ló egye­sü­lést. Jú­lius 4-ig azon­ban – se­be­sü­lé­se miatt – sem­mi­fé­le be­fo­lyá­sa nem volt az ese­mé­nyek­re, jú­lius 5. után pe­dig a mi­nisz­ter­ta­nács ha­tá­ro­za­ta alap­ján ma­radt Ko­má­rom­ban, hogy a Du­na jobb part­ján kí­sé­rel­je meg az át­tö­rést. Ar­ról nem te­he­tett, hogy köz­ben Kos­suth, il­let­ve Mé­szá­ros Lá­zár fő­ve­zér egy­más­nak el­lent­mon­dó uta­sí­tá­sok­kal bom­báz­ta, s hogy az át­tö­rés idő­pont­ja Klap­ka hi­bá­já­ból né­hány nap­pal ki­to­ló­dott.

[sub_article=3971]

Az el­ma­radt egye­sü­lés hasz­na

A még min­dig élet­ve­szé­lyes ál­la­pot­ban lé­vő Görgei meg­te­het­te vol­na, hogy a le­vo­nu­ló se­reg pa­rancs­nok­sá­gát átad­ja Klap­ká­nak vagy va­la­me­lyik had­test­pa­rancs­nok­nak, de nem bí­zott benne, hogy a se­reg eb­ben az eset­ben eljut­na Sze­ge­dig. Így – no­ha még ló­ra ül­ni is alig tu­dott – ő ma­ga ve­zé­nyel­te a le­vo­nu­lás­ra ki­je­lölt há­rom had­tes­tet és a hoz­zá­juk csat­la­ko­zó kü­lö­nít­mé­nye­ket. A se­reg jú­lius 15-én Vác­nál be­leüt­kö­zött az or­szá­got észak­ke­let fe­lől elárasz­tó orosz fő­se­reg egy­sé­gei­be. A dé­li át­tö­rés­re nem sok le­he­tő­ség volt, ezért Görgei me­rész el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott. Az orosz fő­se­reg elől egy észak­ke­let–dél­ke­le­ti irá­nyú ke­rü­lő­vel akart ki­tér­ni, s eh­hez a Lo­sonc–Ri­ma­szom­bat–Mis­kolc–To­kaj út­vo­na­lat vá­lasz­tot­ta. Az el­vo­nu­lás nem ment harc nél­kül, s a vá­ci csa­ta har­ma­dik nap­ján, jú­lius 17-én Görgei is­mét sze­mé­lye­sen ve­zet­te az utó­vé­det, majd esz­mé­let­le­nül for­dult le lo­vá­ról.

A Görgei ál­tal ki­ter­velt – kény­szer szül­te – had­moz­du­lat sok­kal több ered­ménnyel járt, mint a dél fe­lé tör­té­nő eset­le­ges át­tö­rés: Görgei ez­zel há­rom hét­re megál­lí­tot­ta a leg­na­gyobb el­len­sé­ges cso­por­to­sí­tás elő­re­nyo­mu­lá­sát, s megaka­dá­lyoz­ta az oszt­rák és orosz fő­erők kü­szö­bön­ál­ló egye­sü­lé­sét. Ha az át­tö­rés ne­ta­lán si­ke­rült is vol­na, az­zal egye­sí­ti az orosz és oszt­rák fő­erő­ket, s ez­zel vég­képp két­ség­be­ej­tő­vé te­szi a ka­to­nai hely­ze­tet.

Görgei azon­ban így, a kül­ső ha­dá­sza­ti vo­na­lon mo­zog­va előbb ért min­den egyes pont­ra, mint az orosz fő­se­reg egy­sé­gei, ugyanak­kor ve­szé­lyez­tet­te azok után­pót­lá­si vo­na­lait. Sa­ját erői­nek majd­nem négy­sze­re­sét, a tel­jes el­len­sé­ges had­se­reg kö­zel egy­har­ma­dát kö­töt­te le. Ami­kor pe­dig hely­ze­te ve­szé­lyes­sé vált, ir­tó­za­tos gya­log­me­ne­tek­kel (40-50 ki­lo­mé­ter na­pon­ta) megelőz­te a be­ke­rí­tő orosz csa­pa­to­kat, s megin­dult az össz­pon­to­sí­tás új hely­szí­ne, Arad fe­lé. Az egy hó­na­pos had­já­rat alatt a feldunai had­se­reg nyolc üt­kö­ze­tet ví­vott, s ezek kö­zül csu­pán egyet ve­szí­tett el (Deb­re­cen, 1849. au­gusz­tus 2.). I. Mik­lós cár is cso­dál­ko­zott azon, „hogy Gör­gei Ko­má­rom el­ha­gyá­sa után ho­gyan ke­rül­het­te meg had­se­re­günk­nek előbb a jobb-, az­tán a bal­szár­nyát, ho­gyan te­he­tett ilyen ha­tal­mas kört, ho­gyan te­rem­he­tett dé­len, ho­gyan egye­sül­he­tett az ot­ta­ni erők­kel”.

Az 1849. jú­liu­si fel­vi­dé­ki had­já­rat­tal kap­cso­lat­ban a ka­to­nai szak­ér­tők egy mu­lasz­tást szok­ták fel­ró­ni Görgeinek. Esze­rint az­zal, hogy a Sa­jó vo­na­lán ki­fej­tett si­ke­res el­lenál­lás után nem sie­tett a Ti­sza fe­lé, ha­nem megállt a Her­nád vo­na­lán, el­vesz­te­get­te a dé­li össz­pon­to­sí­tás­hoz szük­sé­ges időt. Ez a szem­re­há­nyás azon­ban csak an­nak isme­re­té­ben jo­gos, hogy tud­juk, Dembin´ski és Bem nem Arad, ha­nem Te­mes­vár mel­lett szen­ved­tek ve­re­sé­get Hay­nau­tól, mert Dembin´ski a jó­zan ész s a kor­mány pa­ran­csai el­le­né­re Sze­ged feladá­sa után nem a ma­gyar ké­zen lé­vő Arad­ra, ha­nem az oszt­rák ké­zen lé­vő Te­mes­vár alá ve­zet­te a dé­li fő­se­re­get. Ugyanak­kor Görgei a két­ség­te­len idő­vesz­te­ség el­le­né­re is elér­te Ara­dot, te­hát megál­lá­sát – amellyel ép­pen a dé­li fő­se­reg­nek kí­vánt időt nyer­ni – utó­lag gyor­sí­tott me­ne­tek­kel kom­pen­zál­ta.

Tár­gya­lás az oroszokkal

Görgeit a fel­vi­dé­ki had­já­rat so­rán az oro­szok két íz­ben is tár­gya­lá­si aján­lat­tal ke­res­ték meg. Az oro­szok cél­ja a tár­gya­lá­sok­kal az volt, hogy meg­adás­ra bír­ják a legered­mé­nye­sebb ma­gyar had­se­re­get. Görgei azért vet­te fel a tár­gya­lá­sok fo­na­lát, mert ab­ban re­mény­ke­dett, hogy éket ver­het a szö­vet­sé­ge­sek kö­zé. Tár­gya­lá­si alap­ként az 1848. áp­ri­li­si tör­vé­nyek biz­to­sí­tá­sát je­löl­te meg, s 1849 au­gusz­tu­sá­ban a ma­gyar kor­mány is vissza­tért eh­hez az alap­hoz. Görgei a tár­gya­lá­sok­ról a kor­mányt is ér­te­sí­tet­te, amely foly­ta­tá­suk­ra Görgei tá­bo­rá­ba küld­te Sze­me­re Ber­ta­lan mi­nisz­ter­el­nö­köt és Bat­thyány Káz­mér kül­ügy­mi­nisz­tert. A két mi­nisz­ter egy Görgeihez in­té­zett me­mo­ran­dum­ban fog­lal­ta össze Ma­gyaror­szág sé­rel­meit, majd ezt fran­cia for­dí­tás­ban el­jut­tat­ták az orosz tá­bor­ba. Az irat a ma­gyar–orosz szö­vet­sé­gi vi­szony lét­re­ho­zá­sá­ra tett ne­he­zen ki­hü­ve­lyez­he­tő aján­la­tot. A kö­vet­ke­ző, au­gusz­tus 6-án fo­gal­ma­zott ál­lam­irat tar­tal­mi­lag nem mon­dott en­nél töb­bet. De Kos­suth az­nap ér­ke­zett le­ve­le alap­ján a két mi­nisz­ter fel­ha­tal­maz­ta a kéz­be­sí­tés­sel meg­bí­zott Poeltenberg Er­nő ve­zér­őr­na­gyot és Beniczky La­jos alez­re­dest, hogy „az auszt­riai há­zon kí­vü­li ki­rály el­fo­ga­dá­sát megem­lít­he­tik”.

I. Mik­lós cár több­ször is meg­til­tot­ta Paszkevicsnek, hogy po­li­ti­kai jel­le­gű tár­gya­lá­so­kat foly­tas­son a ma­gyar fél­lel, s az orosz fő­ve­zér is csu­pán a há­bo­rú be­fe­je­zé­se, te­hát a ma­gyar fegy­ver­le­té­tel ér­de­ké­ben tar­tot­ta le­het­sé­ges­nek az al­ku­do­zást. Így az­tán a két ha­dikö­ve­tet nem is bo­csá­tot­ta ma­ga elé, ha­nem Rüdiger tá­bor­nok út­ján, le­vél­ben kö­zöl­te Görgeivel: az orosz had­se­reg ren­del­te­té­se az, hogy har­col­jon, s ha Görgei „a tör­vé­nyes ural­ko­dó előt­ti meg­hó­do­lás­ról óhajt al­ku­doz­ni”, for­dul­jon a cs. kir. fő­ve­zér­hez. A kör te­hát be­zá­rult. A vá­lasz au­gusz­tus 9-én kelt; azon a na­pon, ami­kor a ma­gyar fő­se­re­get Te­mes­vár­nál ka­taszt­ro­fá­lis ve­re­ség ér­te. Az orosz fő­ve­zér ek­kor er­ről még nem tu­dott, de még eb­ben a ma­gyar fél szá­má­ra ked­ve­zőbb­nek lát­szó hely­zet­ben is csu­pán a fel­té­tel nél­kü­li megadást volt haj­lan­dó el­fo­gad­ni.

Görgeit utóbb a tár­gya­lá­sok miatt is ér­te kri­ti­ka, mond­ván, hogy a kor­mány­zat há­ta mö­gött al­ku­do­zott az oro­szok­kal. Va­ló­já­ban a kap­cso­lat­fel­vé­telt az orosz fél kez­de­mé­nyez­te, s Görgei az őt fel­ke­re­ső orosz tisz­tek­kel is kö­zöl­te, hogy ha az oro­szok al­ku­doz­ni akar­nak, for­dul­ja­nak a ma­gyar kor­mány­hoz, „ma­gam nem kor­mány­fér­fiú, ha­nem pusz­tán csak se­reg­ve­zér lé­vén”. Emel­lett a kor­mány­zat már 1849 má­ju­sá­ban, az in­ter­ven­ció kü­szö­bén meg­pró­bál­ta fel­ven­ni a kap­cso­la­tot a orosz fő­ve­zér­ség­gel, s a jú­nius 24–26-i mi­nisz­ter­ta­ná­cso­kon Görgei je­len­lé­té­ben dön­tés szü­le­tett ar­ról, hogy meg­pró­bál­nak az oro­szok­kal tár­gyal­ni. A tá­bor­nok te­hát csu­pán ki­hasz­nál­ta az al­kal­mat, s a kor­mány­zat szán­dé­kai sze­rint cse­le­ke­dett, ami­kor el­fo­gad­ta a tár­gya­lá­si aján­la­tot.

Ked­ve­zőbb ki­lá­tá­sok?

A ma­gyar had­se­reg el­vi­leg az oszt­rák fő­ve­zér­ség­gel is érint­ke­zés­be lép­he­tett vol­na. Görgei és tiszt­jei azon­ban csak annyit tud­tak, hogy Hay­nau mű­kö­dé­se kez­de­té­től a kí­mé­let­len le­szá­mo­lás hí­vé­nek mu­tat­ko­zott, s jú­lius 1-jei kiált­vá­nya sze­rint gya­kor­la­ti­lag a ma­gyar ka­to­nai és po­li­ti­kai fel­ső ve­ze­tés egé­szé­nek elíté­lé­sét ter­vez­te. A 20. szá­za­d­ban nap­vi­lág­ra ke­rült do­ku­men­tu­mok­ból az is ki­de­rült, hogy ha Görgei Hay­nau előtt te­szi le a fegy­vert, a cs. kir. fő­ve­zér a hon­véd­se­reg­ben szol­gá­la­tot vál­la­ló több száz volt csá­szá­ri-ki­rá­lyi tisz­tet gyor­sí­tott el­já­rás­sal elítél­tet­te és ki­vé­gez­tet­te vol­na. Az oro­szok előt­ti fegy­ver­le­té­tel­lel Görgei és tiszt­jei ezt a megol­dást aka­dá­lyoz­ták meg. Mi­re ugyanis az oro­szok átad­ták fog­lyai­kat a csá­szá­ri-ki­rá­lyi fő­ve­zér­nek, Hay­nau már újabb, ala­po­sabb el­já­rást előíró uta­sí­tá­so­kat ka­pott az ural­ko­dó­tól és az oszt­rák mi­nisz­ter­ta­nács­tól.

Görgei te­hát a ki­seb­bik rosszat vá­lasz­tot­ta az oro­szok előt­ti fegy­ver­le­té­tel­lel. A feldunai had­se­reg Te­mes­vár után már csak a meg­sem­mi­sü­lés és a megadás kö­zött vá­laszt­ha­tott. Vi­lá­gos (Sző­lős) nem a sza­bad­ság­harc ve­re­sé­gé­nek oka volt, ha­nem a te­mes­vá­ri ve­re­ség oko­za­ta. Olyan, el­ke­rül­he­tő ve­re­sé­gé, ame­lyért sem Görgeit, sem tiszt­jeit nem ter­hel­te fe­le­lős­ség. Görgei az oro­szok előt­ti fegy­ver­le­té­tel­lel azt is je­lez­te, hogy Auszt­ria egy­ma­gá­ban kép­te­len lett vol­na meg­nyer­ni a há­bo­rút, eh­hez egy má­sik nagy­ha­ta­lom se­gít­sé­gé­re volt szük­sé­ge. Auszt­ria te­hát csak ak­kor nyer­he­ti vissza szu­ve­re­ni­tá­sát, ha kiegye­zik Ma­gyaror­szág­gal.

A fegy­ver­le­té­tel és az am­nesz­tia

Görgei had­se­re­ge au­gusz­tus 9–10-én ér­ke­zett meg az össz­pon­to­sí­tás újabb hely­szí­né­re, Arad­ra, azon­ban cso­dál­ko­zá­sá­ra a Dembin´ski ve­zet­te fő­se­re­get nem ta­lál­ta ott. Dembin´ski ugyanis a kor­mány uta­sí­tá­sa el­le­né­re Arad he­lyett Te­mes­vár­ra vo­nult. A dé­li fő­se­reg ve­zér­sé­gét Te­mes­vár­nál Bem vet­te át, s au­gusz­tus 9-én meg­tá­mad­ta Hay­nau – szám­ban gyen­gébb – erőit, de dön­tő ve­re­sé­get szen­ve­dett tő­lük. Ez­zel a to­váb­bi ka­to­nai el­lenál­lás ér­tel­met­len­né vált.

Au­gusz­tus 10-én – a csa­ta­vesz­tés­ről még mit sem tud­va – a ma­gyar mi­nisz­ter­ta­nács el­ha­tá­roz­ta, hogy fel­ajánl­ja a ko­ro­nát a cá­ri csa­lád va­la­me­lyik tag­já­nak, ha az haj­lan­dó biz­to­sí­ta­ni az 1848. áp­ri­li­si tör­vé­nye­ket. Fel­té­tel­ként azt szab­ta, hogy Ma­gyaror­szág az orosz bi­ro­dal­mon be­lül olyan stá­tuszt kap­jon, ami­lyen­nel a kong­resszu­si Len­gyelor­szág ren­del­ke­zett 1815– 1830 kö­zött. Al­ter­na­tív ja­vas­lat­ként kész volt vissza­von­ni a Füg­get­len­sé­gi nyi­lat­ko­za­tot s az 1848. áp­ri­li­si ál­lam­jo­gi hely­zet elis­me­ré­se fe­jé­ben el­fo­gad­ni Fe­renc Jó­zsef ural­ko­dá­sát is. A mi­nisz­ter­ta­nács egy­ben ki­je­len­tet­te, hogy ha az orosz fél nem haj­lan­dó er­ről tár­gyal­ni, sem pe­dig Fe­renc Jó­zsef fe­lé köz­ve­tí­te­ni, a ma­gyar had­se­reg a dön­tő csa­ta után – amennyi­ben azt nem a ma­gya­rok nyer­nék meg – haj­lan­dó le­ten­ni a fegy­ve­rt az oro­szok előtt.

Az 1849. augusztus 11-i minisztertanács Aradon. A képen látható személyek balról jobbra: Szemere Bertalan miniszterelnök és belügyminiszter, Batthyány Kázmér gróf, külügyminiszter, Aulich Lajos vezér­ őrnagy, hadügyminiszter, Csány László közmunka- és közlekedésügyi miniszter, Kossuth Lajos korményzóelnök, Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter, Vukovics Sebő igazságügyi miniszter és Görgei Artúr

Az est fo­lya­mán Kos­suth és Görgei még utol­já­ra ta­lál­ko­zott az ara­di vár­ban. Kos­suth meg­kér­dez­te Görgeit, mit ten­ne, ha Te­mes­vár­nál a ma­gya­rok győz­nek, s ő kap­ja a fő­ve­zér­sé­get. „Ak­kor tá­mad­ni fo­gok min­den erőm meg­fe­szí­té­sé­vel, de egye­dül csak az oszt­rá­kok el­len” – mond­ta a tá­bor­nok. „És ha Te­mes­vár­nál az oszt­rá­kok győz­nek?” – kér­dez­te a kor­mány­zó. „Ak­kor le­te­szem a fegy­vert” – hang­zott a vá­lasz. Kos­suth ugyan utóbb ta­gad­ta, hogy a fegy­ver­le­té­tel mint es­he­tő­ség szó­ba ke­rült vol­na kö­zöt­tük, ezt azon­ban ne­he­zen hi­het­jük, hi­szen e le­he­tő­ség­gel az az­nap dél­előt­ti mi­nisz­ter­ta­nács is szá­molt.

Éj­jel megér­ke­zett a je­len­tés a te­mes­vá­ri ve­re­ség­ről. Au­gusz­tus 11-én Kos­suth és a kor­mány tag­jai­nak nagy ré­sze le­mon­dott. Kos­suth telj­ha­ta­lom­mal ru­ház­ta fel Görgeit, majd el­hagy­ta Ara­dot. Mind­ket­ten ab­ban re­mény­ked­tek, hogy Görgei mint egy ép had­se­reg ve­zé­re még el tud ér­ni va­la­mit az oro­szok­nál: a nem­zet al­kot­má­nyá­nak biz­to­sí­tá­sát vagy legalább az ál­ta­lá­nos am­nesz­tiát. Kos­suth eb­ben a hit­ben ír­ta meg le­mon­dá­sát. Tá­vo­zá­sa után Arad­tól né­hány mér­föld­re ta­lál­ko­zott a má­so­dik ál­lam­ira­tot az orosz tá­bor­ba vi­vő s on­nan vissza­té­rő­ben lé­vő kö­ve­tek­kel. Tő­lük tud­ta meg a le­súj­tó hírt: az oro­szok csak a fel­té­tel nél­kü­li fegy­ver­le­té­tel­ről haj­lan­dók tár­gyal­ni, más­ról nem.

Kos­suth le­mon­dá­sá­nak vé­te­le után Görgei kiált­vány­ban kö­zöl­te a kor­mány­zó és a kor­mány le­mon­dá­sát s azt, hogy ő vet­te át a ka­to­nai fő­pa­rancs­nok­sá­got és a pol­gá­ri fő­ha­tal­mat. „Mit Is­ten­nek meg­fej­thet­len vég­zé­se reánk fog mér­ni, tűr­ni fog­juk fér­fias el­szánt­ság­gal s az ön­tu­dat azon bol­do­gí­tó re­mé­nyé­ben, hogy az igaz ügy örök­re vesz­ve nem le­het” – fe­jez­te be kiált­vá­nyát.

Kos­suth te­hát el­hagy­ta az or­szá­got, de előt­te még ma­gán­le­vél­ben Görgei lel­ké­re kö­töt­te: te­gyen meg min­dent „a nem­zet meg­men­té­sé­re. Áru­lás­nak tar­ta­nám, ha Ön nem a nem­zet, ha­nem csak a had­se­reg ré­szé­ről, ne­vé­ben és szá­má­ra bo­csát­koz­nék al­ku­do­zás­ba. Le­het eset, hogy had­se­re­gek be­csü­let­tel le­te­he­tik a fegy­vert a túl­nyo­mó erő­szak előtt, de nem le­het eset, hogy be­csü­let­tel le­te­hes­sék a fegy­vert, ha úgy te­szik le, hogy a nem­zet­nek szol­ga­sá­got vá­sár­la­nak, sok, ne­hány vagy ke­vés egyé­nek sze­mé­lyes ja­va árán.” Kos­suth kö­ve­tel­te, hogy nyi­lat­ko­za­tát a hi­va­ta­los Köz­löny­be is beik­tas­sák. Miu­tán Görgei ha­dikö­ve­tei­től Kos­suth már tud­ta az oro­szok vá­la­szát, e nyi­lat­ko­za­tot nem te­kint­het­jük más­nak, mint fe­le­lős­ség­át­há­rí­tá­si kí­sér­let­nek. E so­rok­ban már ott buj­kál az áru­lás meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan vád­ja.

A te­mes­vá­ri ve­re­ség után mind Kos­suth, mind a mi­nisz­te­rek, mind Gör­gei úgy vél­ték, hogy a to­váb­bi el­lenál­lás­nak nin­cse­nek meg a fel­té­te­lei. Görgei feldunai had­se­re­ge, az egyet­len harc­ké­pes had­erő kb. 30 000 főt szám­lált, so­rai kö­zött mintegy öt­ezer fegy­ver­te­len újonc­cal. A 144 lö­veg­ből ál­ló tü­zér­ség­nek csö­ven­ként 200 lő­sze­re volt, a gya­log­ság­nak pus­kán­ként más­fél (!) töl­té­nye. A se­reg­nek után­pót­lás­ra nem volt le­he­tő­sé­ge. E se­re­gen kí­vül még öt je­len­tő­sebb cso­por­to­sí­tás­sal le­he­tett szá­mol­ni. Ka­zin­czy La­jos ez­re­des kb. 7500 em­be­re Nagy­bá­nyán, az észak-­er­dé­lyi csa­pa­tok Ko­lozs­vá­rott, a dél-­er­dé­lyiek Dé­ván ál­lo­má­soz­tak. E két utób­bi cso­por­to­sí­tás egyaránt de­mo­ra­li­zált, bom­ló­fél­ben ál­ló csa­pa­tok­ból ál­lott. Ha­son­ló volt a hely­zet a dé­li ma­gyar erők Lu­go­son össz­pon­to­sult ma­rad­vá­nyai­val is. Görgei harc nél­kül csak a Dé­ván ál­ló erők­kel ve­het­te fel a kap­cso­la­tot, bár ezek hely­ze­té­ről sem vol­tak pon­tos ada­tai. A má­sik há­rom cso­por­to­sí­tás­sal csak ak­kor egye­sül­he­tett, ha előt­te ke­resz­tül­vág­ja ma­gát a túl­erő­ben lé­vő orosz vagy oszt­rák erő­kön. Ugyanezt mond­hat­juk el az ötö­dik cso­por­to­sí­tás­ról, a Klap­ka György tá­bor­nok ve­zet­te ko­má­ro­mi had­se­reg­ről.

A szőlősi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án. A háttérben Világos várának romjai láthatók

Görgei ek­kor már el­ha­tá­roz­ta, hogy vé­get vet a küz­de­lem­nek, s az oro­szok előtt le­te­szi fegy­ve­rét. Had­se­re­gé­nek hely­ze­te sok­kal rosszabb volt, mint 1849. au­gusz­tus 9. előtt, az oro­szok pe­dig már ak­kor is csak a fel­té­tel nél­kü­li fegy­ver­le­té­tel­ről vol­tak haj­lan­dók tár­gyal­ni. Ám siet­nie kel­lett, ha az oro­szok előtt akar­ta le­ten­ni a fegy­vert. Au­gusz­tus 10-én Nagy­sán­dor csa­pa­tai Új­ság­nál megüt­köz­tek Schlik elő­re­nyo­mu­ló had­tes­té­vel. Eb­ből nyil­ván­va­ló­vá vált, hogy Hay­nau fő­se­re­ge is bár­mi­kor megér­kez­het Arad elé, s ak­kor a feldunai had­se­reg­nek meg kell üt­köz­nie ve­le. Görgei pe­dig ek­kor már fö­lös­le­ges­nek tar­tott min­den újabb vér­ál­do­za­tot.

Az orosz tá­bor­ból rö­vi­de­sen megér­ke­ző Poeltenberg és Beniczky össze­fog­la­ló je­len­té­se sze­rint Oroszor­szág csak a had­se­reg­gel haj­lan­dó érint­kez­ni, azt le akar­ja fegy­ve­rez­ni, „a bé­két hely­re akar­ja ál­lí­ta­ni, de fel­té­te­le­ket nem en­ge­dé­lyez”; s „mint Auszt­ria szö­vet­sé­ge­se, nem lép dip­lo­má­ciai össze­köt­te­tés­be Ma­gyaror­szág­gal”. Ez­zel tö­ké­le­te­sen egy­be­csen­gett az a le­vél, ame­lyet a két kö­vet Rüdiger orosz lo­vas­sá­gi tá­bor­nok­tól ho­zott. 

Görgei ezek után kiad­ta az uta­sí­tá­so­kat, hogy a csa­pa­tok más­nap Vi­lá­gos­ra vo­nul­ja­nak. Es­te 9-kor pe­dig le­ve­let írt Rüdigernek. Eb­ben kö­zöl­te a kor­mány le­mon­dá­sát s azt, hogy haj­lan­dó fel­té­tel nél­kül le­ten­ni a fegy­vert az orosz csa­pa­tok előtt. Ki­je­len­tet­te, hogy „in­kább fo­gom egész had­tes­te­met egy bár­mek­ko­ra túl­erő el­le­ni két­ség­be­esett csa­tá­ban meg­sem­mi­sít­tet­ni en­ged­ni, mint­sem oszt­rák csa­pa­tok előtt te­gyem le fel­tét­le­nül a fegy­vert”. A le­vél vé­gén kö­zöl­te had­se­re­gé­nek me­net­vo­na­lát, hogy Rüdiger az ő és az oszt­rá­kok csa­pa­tai kö­zé hú­zód­has­son.

Görgei és tisztjei átadják kardjaikat Rüdiger orosz lovassági tábornoknak 1849. augusztus 13-án. A művész képze­let szülte egyenruhában s a magyar vereség minél teljesebb érzékeltetése érdekében - a tényekkel ellentétben - gyalog ábrázolta a magyar vezéreket

Majd ha­di­ta­nács­ra hí­vott össze 80, a had­se­reg­ben és a ha­dügy­mi­nisz­té­rium­ban szol­gá­ló, il­let­ve szol­gá­la­ton kí­vü­li ma­gas beosz­tá­sú tisz­tet. Rö­vi­den is­mer­tet­te a ka­to­nai és po­li­ti­kai hely­ze­tet, s – felol­vas­va a Rüdigerhez írott le­ve­let – az oro­szok előt­ti fegy­ver­le­té­telt ja­va­sol­ta. Ezt kö­ve­tően a ha­tá­ro­zat­ho­za­tal ide­jé­re el­hagy­ta a ter­met. A ha­di­ta­nács tag­jai – két ki­vé­tel­lel – el­fo­gad­ták Görgei in­dít­vá­nyát. A két tiszt (Zámbelly La­jos ez­re­des és Markovich Adolf alez­re­des) is az oszt­rá­kok előt­ti fegy­ver­le­té­tel, s nem a küz­de­lem foly­ta­tá­sa mel­lett ér­velt. Ezt kö­ve­tően Görgei el­küld­te a le­ve­let Rüdigernek.

Rüdiger a le­ve­let más­nap, au­gusz­tus 12-én dél­előtt kap­ta meg, s Frolov tá­bor­no­kot küld­te Görgeihez a rész­le­tek meg­be­szé­lé­sé­re. Az orosz meg­bí­zott dél kö­rül ér­ke­zett Vi­lá­gos­ra, ahol ek­kor a feldunai had­se­reg tá­bo­ro­zott. Görgei és tá­bor­no­kai együtt ebé­del­tek Frolovval és kí­sé­re­té­vel, majd az orosz tá­bor­nok vissza­tért Rüdiger fő­ha­di­szál­lá­sá­ra. Az oro­szok tá­vo­zá­sa után Görgei olyan hírt ka­pott, hogy a tá­bor­ban nyug­ta­lan­ság mu­tat­ko­zik, mert a le­gény­ség és az ala­cso­nyabb beosz­tá­sú tisz­tek nem tud­ják mi­re vél­ni az orosz par­la­men­te­rek meg­je­le­né­sét. Ezért tiszt­jei­vel a tá­bor­ba lo­va­golt, s az ala­ku­la­to­kat vé­gig­lá­to­gat­va kö­zöl­te ve­lük a más­na­pi fegy­ver­le­té­tel­ről szü­le­tett ha­tá­ro­za­tot. A le­gény­ség több­sé­ge nyu­god­tan fo­gad­ta a be­je­len­tést. 

Au­gusz­tus 13-án reg­gel a csa­pa­tok (29 889 fő 9339 ló­val, 144 lö­veg­gel) Vi­lá­gos­ról megin­dul­tak a szőlősi sík­ra. A feldunai had­se­reg itt ad­ta meg ma­gát Rüdiger orosz lo­vas­sá­gi tá­bor­nok­nak. (A köz­tu­dat­ban te­hát té­ve­sen sze­re­pel a vi­lá­go­si fegy­ver­le­té­tel el­ne­ve­zés.) Rüdiger fo­gad­ta Görgeit és kí­sé­re­tét, s miu­tán a csa­ta­rend­ben fel­so­ra­ko­zott csa­pa­tok előtt el­lo­va­gol­tak, a ka­to­nák meg­kezd­ték a fegy­ve­rek le­té­te­lét. A had­so­rok előtt el­lo­va­go­ló fő­ve­zért a leg­vi­té­zebb­nek szá­mí­tó III. had­test ka­to­nái még utol­já­ra megél­je­nez­ték. Ek­kor Görgei ide­gei is fel­mond­ták a szol­gá­la­tot, s zo­kog­va bo­rult lo­va nya­ká­ra. A tá­bor­no­koknak más­nap Rüdiger Kisjenőn dísz­ebé­det adott, majd Görgeit Paszkevics nagy­vá­ra­di fő­ha­di­szál­lá­sá­ra kí­sér­tet­te. Görgei itt tud­ta meg au­gusz­tus 15-én, hogy Paszkevics csak az ő éle­tét tud­ja ga­ran­tál­ni, tiszt­jeiét nem. 

A fegy­ver­le­té­tel­lel Görgei egy­ben az au­gusz­tus 10-i mi­nisz­ter­ta­nács ha­tá­ro­za­tát is vég­re­haj­tot­ta. Hi­szen az oro­szok sem a po­li­ti­kai tár­gya­lá­sok­ra, sem a köz­ve­tí­tés­re nem vol­tak haj­lan­dók. A ha­tá­ro­zat­ban em­lí­tett dön­tő ve­re­ség pe­dig au­gusz­tus 9-én Te­mes­vár­nál már be­kö­vet­ke­zett. Ezek sze­rint e ha­tá­ro­zat ré­sze­sei­nek alig­ha volt er­köl­csi alap­juk ar­ra, hogy er­köl­csi ér­vek alap­ján ki­fo­gá­sol­ják a fegy­ver­le­té­telt.

A megadás kro­no­ló­giá­ja, 1849

jú­lius 29. A mi­nisz­ter­ta­nács ha­tá­roz az oro­szok­kal va­ló tár­gya­lá­sok­ról, s foly­ta­tá­suk­kal Sze­me­re Ber­ta­lan mi­nisz­ter­el­nö­köt és Bat­thyá­ny Káz­mér kül­ügy­mi­nisz­tert bíz­za meg.

jú­lius 30. Sze­me­re Ber­ta­lan mi­nisz­ter­el­nök Ma­kón Görgeihez írott le­vél for­má­já­ban meg­fo­gal­maz­za az el­ső ál­lam­ira­tot az orosz fő­ve­zér­ség­hez.

au­gusz­tus 2. Nagy­sán­dor Jó­zsef ve­zér­őr­nagy I. had­tes­te, a feldu­nai had­se­reg ol­dal­véd­je­ként Deb­re­cen­nél ve­re­sé­get szen­ved az orosz fő­erők­től.

au­gusz­tus 4. Kos­suth le­vél­ben ja­va­sol­ja Sze­me­ré­nek és Bat­thyá­ny Káz­mér­nak, hogy ajánl­ják fel a ma­gyar ko­ro­nát az orosz cá­ri csa­lád va­la­me­lyik tag­já­nak, ha az haj­lan­dó biz­to­sí­ta­ni az 1848. évi al­kot­mányt.

au­gusz­tus 5. Az el­ső ál­lam­ira­tot Bat­thyá­ny Káz­mér kül­ügy­mi­nisz­ter fran­cia for­dí­tá­sá­ban el­jut­tat­ják az oro­szok­hoz.

au­gusz­tus 6. Sze­me­re Ber­ta­lan mi­nisz­ter­el­nök és Bat­thyá­ny Káz­mér kül­ügy­mi­nisz­ter egy má­so­dik ál­lam­ira­tot in­téz az orosz fő­ve­zér­ség­hez. 

au­gusz­tus 8. Poeltenberg Er­nő ve­zér­őr­nagy és Beniczky La­jos alez­re­des a má­so­dik ál­lam­irat­tal megér­ke­zik Rüdiger ár­tán­di fő­ha­di­szál­lá­sá­ra.

au­gusz­tus 9. Kos­suth kor­mány­zó­el­nök Au­lich ha­dügy­mi­nisz­ter el­len­jegy­zé­sé­vel Dembin´ski he­lyé­be Be­met ne­ve­zi ki a hon­véd­se­reg fő­pa­rancs­no­ká­vá. Te­mes­vár­nál a Bem ve­zet­te fő­se­reg dön­tő ve­re­sé­get szen­ved Hay­nau ha­dai­tól. Görgei se­re­ge I. had­tes­té­vel Arad­ra ér­ke­zik.  Rüdiger a má­so­dik ál­lam­irat­ra vá­la­szul le­vél­ben köz­li Görgeivel, hogy az orosz had­se­reg har­col­ni jött Ma­gyaror­szág­ra, s ha Görgei tár­gyal­ni akar, a cs. kir. fő­ve­zér­hez kell for­dul­nia.

au­gusz­tus 10. A mi­nisz­ter­ta­nács ha­tá­ro­za­tot hoz ar­ról, hogy a ko­ro­nát felajánl­ja a cá­ri csa­lád­nak, és ar­ról, hogy a tár­gya­lá­sok si­ker­te­len­sé­ge ese­tén a had­se­reg kész le­ten­ni a fegy­vert az oro­szok előtt. Kos­suth és Görgei utol­só ta­lál­ko­zá­sa az ara­di vár­ban.

au­gusz­tus 11. Görgei, Csány, Vu­ko­vics és Au­lich ké­ré­sé­re Kos­suth La­jos le­mond kor­mány­zó­el­nö­ki tiszt­sé­gé­ről, s a leg­főbb pol­gá­ri és ka­to­nai ha­tal­mat Gör­gei­re ru­ház­za, aki azt es­te 8 óra­kor át­ve­szi. A kor­mány tag­jai kö­zül Sze­me­re, Bat­thyá­ny, Au­lich és Dus­chek nem ír­ja alá a le­mon­dónyi­lat­ko­za­tot.  Görgei kiált­vány­ban je­len­ti be a ha­ta­lom át­vé­te­lét.  Görgei ja­va­sol­ja a ha­di­ta­nács­nak az oro­szok előt­ti fegy­ver­le­té­telt. A ha­di­ta­nács ezt két el­len­sza­va­zat­tal jó­vá­hagy­ja. Görgei az aján­la­tot le­vél­ben köz­li Rü­di­ger­rel.

au­gusz­tus 12. Rüdiger ér­te­sül Görgei fegy­ver­le­té­te­li aján­la­tá­ról. Bem Ber­zo­vá­ról írott le­ve­lé­ben köz­li Görgeivel, hogy a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló 50 000 em­ber­rel és 150 lö­veg­gel az utol­só em­be­rig szán­dé­ko­zik foly­tat­ni a küz­del­met.

au­gusz­tus 13. Görgei 30 000 em­ber­rel és 144 lö­veg­gel Sző­lős­nél (Arad vm.) fel­té­tel nél­kül le­te­szi a fegy­vert Rüdiger orosz lo­vas­sá­gi tá­bor­nok előtt. Bem fel­szó­lít­ja Kos­su­thot, ve­gye át is­mét a fő­ha­tal­mat.

au­gusz­tus 14. Kos­suth a re­mény­te­len ka­to­nai hely­zet­re hi­vat­koz­va visszauta­sít­ja Bem elő­ző na­pi aján­la­tát. Kis­je­nő­ről írott le­ve­lé­ben Görgei köz­li Dam­ja­nich Já­nos ve­zér­őr­naggyal, az ara­di erőd pa­rancs­no­ká­val, hogy az orosz had­se­reg csak a fel­té­tel nél­kü­li megadást haj­lan­dó el­fo­gad­ni, s a küz­de­lem be­fe­je­zé­sét ta­ná­csol­ja Dam­ja­nich­nak.

au­gusz­tus 15. Paszkevics ki­hall­ga­tá­son köz­li Görgeivel, hogy éle­tét biz­to­sí­ta­ni fog­ja.

au­gusz­tus 16. Görgei Nagy­vá­rad­ról le­ve­let ír Klap­ká­nak, s eb­ben le­he­tő­sé­gei­nek és kö­te­les­sé­gei­nek meg­fon­to­lá­sá­ra szó­lít­ja fel. 

au­gusz­tus 22. Az oszt­rák mi­nisz­ter­ta­nács ha­tá­roz a Görgeinek adan­dó am­nesz­tiá­ról.

au­gusz­tus 26. Hay­nau tá­bor­szer­nagy köz­li Görgeivel, hogy a cár köz­ben­já­rá­sá­ra ke­gyel­met ka­pott. (Ka­rin­tiá­ba in­ter­nál­ják.)

szep­tem­ber 12. Kos­suthnak a nyugat-európai magyar diplomáciai ügynö­kökhöz intézett vidini le­ve­le elíté­li Görgeit a fel­té­tel nél­kü­li fegy­ver­le­té­te­lért. 

ok­tó­ber 10. Vö­rös­mar­ty Mi­hály megír­ja „Görgeinek hí­ják a si­lány gazem­bert…” kez­de­tű ver­sét.

no­vem­ber 4. Görgei el­ha­tá­roz­za, hogy megír­ja em­lék­ira­tait.

 

A ha­di­fog­ság és az am­nesz­tia

Görgei ab­ban re­mény­ke­dett, hogy az orosz had­se­reg ga­ran­tál­ni fog­ja a ma­gu­kat megadók éle­tét. „Most még ha­ra­gud­ni fog rám a nem­zet, de há­rom hét múl­va – biz­ton tu­dom – ke­zet csó­kol majd ne­kem” – mond­ta vi­lá­go­si há­ziasszo­nyá­nak, Bohusné Szőgyény An­tó­niá­nak. Fegy­ver­le­té­te­li szán­dé­kát be­je­len­tő le­ve­lé­ben kér­te is Rüdigert, hogy baj­tár­sait ne szol­gál­tas­sák ki az el­len­ség bosszúvágyának: „Ta­lán elég lesz, ha egy­ma­gam le­szek an­nak ál­do­za­ta.” Az orosz fő­ve­zér és a cár is et­től tar­tott, s ezért ra­gasz­kod­tak ah­hoz, hogy Görgei ke­gyel­met kap­jon. Úgy vél­ték, hogy ezután al­ve­zé­reit sem le­het ha­lál­ra ítél­ni. Az oszt­rák fél azon­ban úgy gon­dol­ta, hogy ha már a fő­ve­zér ki­csú­szott a ke­zé­ből, legalább al­ve­zé­rein pél­dát sta­tuál. Hoz­zá­teen­dő, hogy ok­tó­ber 6-án Ara­don két olyan tisz­tet is ki­vé­gez­tek (Des­sew­ffy Arisz­ti­dot és Lá­zár Vil­most), akik az oszt­rá­kok, s nem az oro­szok előtt tet­ték le a fegy­vert.

[sub_article=3972]

Görgei még az orosz ha­di­fog­ság­ban le­ve­let írt a moz­gó se­re­gek ve­ze­tői­nek és a ma­gyar ké­zen lé­vő erő­dök és vá­rak (Arad, Pétervárad, Ko­má­rom, Mun­kács) pa­rancs­no­kai­nak. E le­ve­lek­ben tu­dat­ta a fegy­ver­le­té­tel hí­rét, s a moz­gó csa­pa­to­kat, va­la­mint a ne­he­zeb­ben véd­he­tő erős­sé­ge­ket pél­dá­já­nak kö­ve­té­sé­re hív­ta fel. Klap­kát, Ko­má­rom pa­rancs­no­kát vi­szont fi­gyel­mez­tet­te: „Fon­told meg, mit te­hetsz, s mit kell­jen ten­ned.”

Miu­tán Görgei – I. Mik­lós orosz cár kö­ve­te­lé­sé­re – au­gusz­tus 22-én am­nesz­tiát ka­pott, a ka­rin­tiai Kla­gen­furt­ba szám­űz­ték, s ott élt 1867-ig.

Az áru­lá­si vád szü­le­té­se és utó­éle­te

Kos­suth és más kortársai ké­sőbb áru­lás­sal vá­dol­ták Görgeit a fegy­ver­le­té­tel miatt. Az áru­lá­si vá­dat az tet­te hi­he­tő­vé, hogy Görgei am­nesz­tiát ka­pott, míg tá­bor­nok­tár­sai több­sé­gét ha­lál­ra ítél­ték. A vád azon­ban már a fegy­ver­le­té­tel után, de az oszt­rák bosszú­had­já­rat előtt meg­szü­le­tett. Kos­suth 1849. szep­tem­ber 12-i, a kül­föl­di ma­gyar dip­lo­má­ciai ügy­nö­kök­höz írott vidini kör­le­ve­lé­ben áru­ló­nak ne­vez­te Görgeit. A vád cél­ja nem egy­sze­rűen a fe­le­lős­ség át­há­rí­tá­sa volt. Kos­suth a sza­bad­ság­harc tör­té­ne­té­nek ten­den­ció­zus be­mu­ta­tá­sá­val azt akar­ta ér­zé­kel­tet­ni a nyu­ga­ti köz­vé­le­ménnyel s ezen ke­resz­tül a kor­má­nyok­kal, hogy Ma­gyaror­szág nem a saját gyen­ge­sé­ge miatt ve­szí­tet­te el a há­bo­rút két nagy­ha­ta­lom egye­sült ere­jé­vel szem­ben. A ve­re­ség oka eset­le­ges volt: a ma­gyar fő­ve­zér áru­lá­sa.

A le­vél el­ju­tott a cím­zet­tek­hez, akik köz­zé is tet­ték an­nak né­mi­leg rö­vi­dí­tett szö­ve­gét. A rö­vi­dí­té­sek azon­ban na­gyobb­részt ép­pen a Kos­suth ál­tal ki­fej­tett po­li­ti­kai kon­cep­ciót érin­tet­ték, s ami nyil­vá­nos­sá­got ka­pott, az a kö­rí­tés volt: a Görgei áru­lá­sá­ra vo­nat­ko­zó, ke­vés­sé tény­sze­rű fej­te­ge­tés. Az ide­gen nyel­vű kiadá­sok a nem­zet­kö­zi köz­vé­le­mény­ben se­gí­tet­tek elül­tet­ni az áru­lás vád­ját, az 1850-ben meg­je­lent ma­gyar nyel­vű kiadás pe­dig a ha­zai köz­vé­le­ményt be­fo­lyá­sol­ta. Kos­suth ha­lá­láig ra­gasz­ko­dott az eb­ben ki­fej­tet­tek­hez, sőt éle­te vé­gén egy le­ve­lé­ben egye­ne­sen azt ál­lí­tot­ta, hogy Görgeit azért tet­te le a fegy­vert, mert a Ko­má­rom­nál ka­pott fej­se­be ál­tal oko­zott fáj­dal­ma­kat pá­lin­ka­fo­gyasz­tás­sal eny­hí­tet­te – azaz nem volt ma­gá­nál.

 [sub_article=3973]

Ugyanak­kor ta­gad­ha­tat­lan, hogy a vád­nak volt egy ha­zai ága is. A nap­lók­ból, em­lék­ira­tok­ból, le­ve­lek­ből egyér­tel­mű, hogy az áru­lás vád­ja már köz­vet­le­nül a fegy­ver­le­té­tel után el­ter­jedt, pa­ra­dox mó­don ép­pen a Görgei sze­mé­lyé­hez és vé­lel­me­zett po­li­ti­ká­já­hoz fű­ző­dő túl­zott vá­ra­ko­zá­sok miatt. A ma­gyar köz­vé­le­mény je­len­tős ré­sze 1849. jú­lius vé­gé­től Görgeiben lát­ta azt az em­bert, aki ké­pes meg­men­te­ni a ma­gyar ál­la­mi­ság­ból azt, ami még meg­ment­he­tő, akár kard­dal, akár békés úton. Ezt egyéb­ként Görgei au­gusz­tus 11-i kiált­vá­nya is megerő­sí­te­ni lát­szott, amely sze­rint „mit sú­lyos hely­ze­tünk­ben ha­zán­kért ten­ni le­het, meg­te­szek, harc­cal vagy békés úton”. 

A fel­té­tel nél­kü­li fegy­ver­le­té­tel, a ha­di­fog­lyok kiadá­sa az oszt­rá­kok­nak, a ki­vég­zé­sek, a ma­gyar ál­lam in­téz­mény- és szim­bó­lum­rend­sze­ré­nek tel­jes szét­zú­zá­sa (ideért­ve pl. a Kos­suth-ban­kók meg­sem­mi­sí­té­sét) eze­ket a vá­ra­ko­zá­so­kat és re­mé­nye­ket fosz­lat­ták szer­te. Eh­hez já­rult, hogy Görgei am­nesz­tiát ka­pott, míg tiszt­tár­sait ki­vé­gez­ték vagy be­bör­tö­nöz­ték. Klap­ka tá­bor­nok 1849. szep­tem­ber 11-én kiadott pa­ran­csá­ban így fo­gal­ma­zott: „A csel­szö­vény és áru­lás a vég­rom­lás szé­lé­re ve­ze­ték sze­gény ha­zán­kat.”

Ugyanak­kor ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a ma­gyar köz­vé­le­mény­ben ele­in­te több szá­la lé­te­zett az áru­lá­si vád­nak, s hogy a megadás­nak – tör­tén­jen az fel­té­tel­lel vagy fel­té­tel nél­kül – min­den­kép­pen ne­ga­tív tar­tal­ma volt. Ez meg­fi­gyel­he­tő a dél­vi­dé­ki had­se­reg fel­bom­lá­sá­ról szó­ló em­lék­ira­tok­ban, ame­lyek­ben gyak­ran esik szó Vé­cse­y Ká­roly áru­lá­sá­ról, vagy a Ko­má­rom feladá­sát tár­gya­ló egyes em­lék­ira­tok­ban is. Baj­za Jó­zsef pél­dául így fo­gal­ma­zott egyik ver­sé­ben: „Ily gyá­ván ve­szett Ko­má­rom, / Péter­várad és Arad. / S töb­bé a ma­gyar ke­zé­ben / Egy erős­ség sem ma­radt.” Mindez megerő­sí­ti, hogy a Görgeivel kap­cso­la­tos áru­lá­si vád­nak Kos­suth ál­lás­fog­la­lá­sa adott iga­zi nyo­ma­té­kot.

Görgei le­ve­le Klap­ka György ve­zér­őr­nagy­hoz – Nagy­vá­rad, 1849. au­gusz­tus 16.

Ked­ves ba­rá­tom, Klap­ka!

Amió­ta nem lát­tuk egy­mást, bár nem vá­rat­lan, de el­dön­tő dol­gok tör­tén­tek. A kor­mány örö­kös ön­zé­se, né­mely tag­jai­nak al­jas fél­té­keny­sé­ge oda jut­tat­ta a dol­got, aho­gyan én azt már áp­ri­lis­ban meg­jö­ven­döl­tem.

Mi­dőn az oro­szok­kal be­csü­le­te­sen meg­ví­vott több üt­kö­zet után To­kaj­nál a Ti­szán át­kel­tem, az or­szág­gyű­lés ki­nyil­vá­ní­tá, hogy en­gem óhajt fő­ve­zér­nek.

Kos­suth ti­tok­ban Be­met ne­vez­te ki. Az or­szág azt hit­te, hogy én va­gyok az, mert Kos­suth an­nak aján­la­tá­ra je­zsui­ta fe­le­le­tet ada­tott. Ezen gaz­ság volt for­rá­sa mindan­nak, ami ké­sőbb tör­tént.

Dembiński Sző­reg­nél meg­ve­re­tett. Bem Ma­ros­vá­sár­hely­nél széj­jelug­rasz­ta­tott. Utób­bi Te­mes­vár­ra sie­tett, mely­nek fa­lai alá Dembiński vissza­vo­nult. Bem a te­mes­vá­ri csa­ta alatt ér­ke­zett a harc­tér­re, hely­re is ál­lí­tot­ta né­hány órá­ra az üt­kö­ze­tet, de azután oly mérv­ben vet­te­tett vissza, hogy 50 000 em­ber­ből – Kos­suth szá­mí­tá­sa sze­rint – csak 6000-en ma­rad­tak együtt. A töb­bi mind szét­rob­bant, amint ezt ne­kem Vé­cse­y je­len­té. Eköz­ben az oszt­rá­kok Te­mes­vár és Arad kö­zött mind­job­ban előbb­re nyo­mul­tak.

A ha­dügy­mi­nisz­ter meg­pa­ran­csol­ta Dembiński­nek, hogy ter­mé­szet­sze­rűen a ba­rát­sá­gos Arad vá­ra és ne az el­len­sé­ges Te­mes­vár­ra hú­zód­jék vissza. Dembin´ski azon­ban ezen pa­rancs el­le­né­re cse­le­ke­dett. Miért? nem tu­dom meg­ha­tá­roz­ni. De igen szá­mos adat ar­ra en­ged kö­vet­kez­tet­ni, hogy ez irán­tam va­ló fél­té­keny­ség­ből tör­tént úgy.

Minden­nek az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy én azon had­test­tel, mellyel Komáromot el­hagy­tam, le­szá­mít­va ab­ból a Vác-, Rét­ság-, Gö­röm­böly-, Zsol­ca-, Gesz­tely- és Deb­re­cen­nél szen­ve­dett je­len­té­keny vesz­te­sé­ge­ket – egye­dül ál­lot­tam, dél­ről az oszt­rá­kok, észak­ról az oro­szok fő­ere­je ál­tal fe­nye­get­ve. Volt ugyan még egy hát­rá­lá­si vo­na­lam, Arad­ról Rad­nán át Er­dély­be. 

– De a ha­zám­ra va­ló te­kin­tet, mely­nek min­denáron bé­két akar­tam sze­rez­ni, ar­ra in­dí­tott, hogy a fegy­vert te­gyem le.

Előbb fel­szó­lí­tot­tam az ideig­le­nes kor­mányt, lás­sa be, hogy a ha­zán töb­bé úgy sem se­gít­het, sőt azt még csak mé­lyeb­ben dönt­he­ti a sze­ren­csét­len­ség­be, te­hát mond­jon le. Ezt meg is tet­te és a pol­gá­ri és ka­to­nai fő­ha­tal­mat az én ke­zem­be he­lyez­te, mi­re én, mint­hogy az idő sür­ge­tett, azt a gyors, de mindazonál­tal jól meg­fon­tolt ha­tá­ro­za­tot hoz­tam, hogy Ő fel­sé­ge az orosz cár se­re­ge előtt fel­tét­le­nül le­te­szem a fegy­vert.

Se­re­gem leg­vi­té­zebb­jei és leg­de­re­kabb­jai hoz­zá­já­rul­tak eh­hez s az összes csa­pat­osz­tá­lyok Arad köz­vet­len kör­nyé­ké­ről ön­ként csat­la­koz­tak hoz­zám. Arad vá­ra is Dam­ja­nich­csal élén, ki­je­len­té, hogy ha­son­lót akar cse­le­ked­ni.

Ed­di­ge­lé oly bá­nás­mód­ban ré­sze­sül­tünk, ami­lyet de­rék ka­to­ná­nak de­rék ka­to­ná­tól vár­nia le­het.

Fon­told meg mit le­het és mit kell ten­ned. 

Görgei Ar­túr

Vol­tak per­sze, akik az emig­rá­ció­ban és itt­hon már ek­kor Görgei vé­del­mé­re kel­tek. Ám ezek a han­gok mind itt­hon, mind kül­föl­dön el­vesz­tek a te­kin­té­lye­seb­bek kó­ru­sá­ban. S bár­mi­lyen vi­ták is foly­tak az emig­rán­sok kö­zött a sza­bad­ság­harc ese­mé­nyei­ről, a több­ség egyetér­tett ab­ban, hogy a ve­re­ség egyik fő oka Görgei áru­lá­sa volt. Még a kie­gyen­sú­lyo­zot­tabb vé­le­ményt kép­vi­se­lők sem mu­lasz­tot­ták el, hogy egy-egy ki­ro­ha­nás ere­jéig ne üs­se­nek egyet Görgein.

A hely­ze­ten nem se­gí­tett, sőt in­kább ron­tott Görgei em­lék­ira­tá­nak meg­je­le­né­se. Az emig­rá­ció­ban vi­tá­zók ugyan szí­ve­sen ol­vas­ták Görgei sza­ti­ri­kus so­rait vi­ta­part­ne­reik­ről; de sok­kal ke­vés­bé vol­tak megér­tők, ha a kri­ti­ká­ból vagy a gúny­ból ne­kik is ki­ju­tott. Az a hi­deg, ci­ni­kus lá­tás­mód pe­dig, amely az egész em­lék­ira­tot át­ha­tot­ta, még egy­ko­ri hí­vei egy ré­szét is Görgei el­len for­dí­tot­ta. Ugyanak­kor a mun­kát a Habs­burg Bi­ro­da­lom te­rü­le­tén azon­nal be­til­tot­ták, te­hát a ha­zai ol­va­só­kö­zön­ség több­nyi­re csu­pán hír­ből is­mer­het­te a köny­vet, amely ma­gya­rul csak 1911-ben je­lent meg. 

A kiegye­zést kö­ve­tően itt­hon is ko­moly in­tel­lek­tuá­lis tá­bo­ra volt Gör­geinek, fő­leg a Gyu­lai Pál ál­tal szer­kesz­tett Bu­da­pes­ti Szem­le szer­zői kö­zött, s 1884. már­cius 30-án 207 volt honvéd nyi­lat­ko­zat­ban je­len­tet­te ki, hogy nem tart­ja áru­ló­nak Görgeit. 

Éle­te hát­ra­lé­vő éveit Görgei Vi­seg­rá­don, il­let­ve Bu­da­pes­ten töl­töt­te. 1916. má­jus 21-én, leg­na­gyobb győ­zel­mé­nek, Bu­da vissza­vé­te­lé­nek 67. év­for­du­ló­ján Pes­ten, a Má­ria Va­lé­ria ut­ca 17.-ben ér­te a ha­lál.

A tör­té­net­írás mér­ték­adó kép­vi­se­lői – Hor­váth Mi­hályt le­szá­mít­va – nem ad­tak hi­telt az áru­lá­si vád­nak. A sza­bad­ság­harc­ról össze­fog­la­ló mun­ká­kat pub­li­ká­ló tör­té­né­szek vagy had­tör­té­né­szek töb­bé-ke­vés­bé bí­rál­ták ugyan Görgei had­ve­zé­ri és po­li­ti­ku­si tény­ke­dé­sét, de nem ne­vez­ték őt áru­ló­nak. Az áru­lá­si vád a pony­va­kiad­vá­nyok vagy a nyil­ván­va­ló po­li­ti­kai cél­zat­tal szü­le­tett, az ele­mi szak­mai kri­té­riu­mok­nak sem meg­fe­le­lő pamf­le­tek lap­jain élt to­vább.

Ugyanak­kor a vá­dak meg­cá­fo­lá­sát meg­ne­he­zí­tet­te, gyak­ran le­he­tet­len­né tet­te, hogy a sza­bad­ság­harc irat­anya­gá­nak csak tö­re­dé­ke volt ek­kor ku­tat­ha­tó, hi­szen a ma­gyar köz­pon­ti kor­mány­szer­vek és a had­se­reg do­ku­men­tu­mai­nak 99 szá­za­lé­kát a bé­csi le­vél­tá­rak őriz­ték. Vé­gül volt még egy té­nye­ző: a vi­tá­zók nem ugyanazon a szin­ten vi­táz­tak. A Görgeit vé­del­mük­be ve­vő pamf­le­tek vagy új­ság­cik­kek több­nyi­re el sem ju­tot­tak ah­hoz a ré­teg­hez, amely­ben az áru­lás le­gen­dá­ja a leg­több hí­vő­re ta­lált: a sok­szor ol­vas­ni sem tu­dó pa­rasz­ti né­pes­ség kö­ré­be. Az ő sze­mük­ben Kos­suth apánk „az Is­ten má­so­dik fia” volt; az a sze­mély, aki­nek 1848-ban a fel­sza­ba­du­lá­su­kat kö­szön­het­ték. Az ő tá­jé­ko­zott­sá­guk mon­dák­ból, a harc­te­ret meg­járt had­fiak es­ti el­be­szé­lé­sei­ből, nép­da­lok­ból, jobb eset­ben pony­va­kiad­vá­nyok­ból szár­ma­zott, ame­lyek­ben Kos­suth volt a hős, Görgei pe­dig az áru­ló. Már­pe­dig nép­da­lok­kal igen ne­héz a Bu­da­pes­ti Szem­le ha­sáb­jain vagy né­hány száz pél­dány­ban meg­je­lenő röp­ira­tok lap­jain vi­táz­ni.

A Mo­nar­chia összeom­lá­sa for­du­la­tot ho­zott eb­ből a szem­pont­ból, hi­szen az anyag ku­tat­ha­tó­vá vált. En­nek kö­szön­he­tően a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban Görgeiről kie­gyen­sú­lyo­zott ér­té­ke­lé­sek lát­tak nap­vi­lá­got: Steier La­jos ok­mány­pub­li­ká­ciói, Pethő Sán­dor és Julier Fe­renc Görgei-életrajza, az if­jú Kosáry Do­mo­kos­nak a Görgei-kérdés tör­té­ne­té­ről írott mo­nog­rá­fiá­ja mind-mind ezt je­lez­ték.

Az 1948 után kiépü­lő kom­mu­nis­ta ál­lam­ha­ta­lom azon­ban nem­csak a je­len­ben, ha­nem a múlt­ban is ke­res­te az áru­ló­kat, sza­bo­tő­rö­ket, meg­bíz­ha­tat­lan ele­me­ket, s az 1949-től a Ma­gyar Nép­had­se­reg ma­gas ran­gú tiszt­jei el­len le­foly­ta­tott kon­cep­ciós pe­rek „han­gu­la­ti” alá­tá­masz­tá­sa­ként is­mét „jól jöt­tek” a sza­bad­ság­harc meg­bíz­ha­tat­lan vagy egye­ne­sen áru­ló ka­to­na­tiszt­jei, Franz Ottingertől Te­le­ki Ádá­mon és Móga Já­no­son át Görgeiig. A ma­gyar sztá­li­nis­ta, majd mar­xis­tá­vá fi­no­mo­dó tör­té­net­írás egyes kép­vi­se­lői pe­dig buz­gón szál­lí­tot­ták eh­hez a mu­ní­ciót. Ugyanak­kor nagy csa­ló­dá­suk­ra sem a bé­csi, sem a moszk­vai le­vél­tá­rak­ból nem ke­rült elő olyan do­ku­men­tum, amely Görgei áru­lá­sát, az el­len­ség­gel va­ló össze­ját­szá­sát alá­tá­masz­tot­ta vol­na. Miu­tán jó­ma­gam öt éven ke­resz­tül ku­tat­tam a sza­bad­ság­harc ka­to­nai irat­anya­gát Bécs­ben, én is csak ar­ról tu­dok be­szá­mol­ni, hogy a „lá­za­dók” kö­zül az oszt­rák had­ve­ze­tés Be­men kí­vül Görgeivel szem­ben vi­sel­te­tett res­pek­tus­sal; a töb­bi tá­bor­nok­nak gyak­ran még a ne­vét sem is­mer­ték.

A fen­ti so­rok ol­va­sá­sa után az ol­va­só­ban re­mél­he­tő­leg fel­ve­tő­dik a kér­dés: Mi a ma­gya­rá­za­ta an­nak, hogy ép­pen Görgei lett a ma­gyar sza­bad­ság­harc „hi­va­ta­los” áru­ló­ja?

Görgei és tisztikara találkozik a Rüdiger lovassági tábornok vezette orosz tisztikarral 1849. augusztus 13-án a szőlősi mezőn

Ka­to­nai mű­kö­dé­se? En­nek alap­ján alig­ha le­he­tett vol­na. Nem azt mond­juk, hogy Görgei nem kö­ve­tett el ka­to­nai hi­bá­kat – hi­szen, mint lát­tuk, va­ló­ban kö­ve­tett el ilye­ne­ket. Ám – ahogy a köz­mon­dás szól – csak az nem hi­bá­zik, aki nem cse­lek­szik; s a hi­bák még nem bű­nök, csu­pán ak­kor, ha kész­akar­va kö­ve­tik el azo­kat. Már­pe­dig azt ed­dig a tá­bor­nok egyet­len el­len­fe­lé­nek sem si­ke­rült bi­zo­nyí­ta­nia, hogy e hi­bá­kat Görgei tu­da­to­san, az ügy meg­buk­ta­tá­sá­nak szán­dé­ká­val kö­vet­te vol­na el. Sőt, 1849. jú­lius kö­ze­pén Vác­nál a dél fe­lé tör­té­nő át­tö­rés eről­te­té­sé­vel úgy kö­vet­he­tett vol­na el sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyű hi­bát, hogy az­zal ele­get tesz a po­li­ti­kai ve­ze­tés aka­ra­tá­nak. Ezen az ala­pon mi­lyen könnyen le­het­ne áru­lót fab­ri­kál­ni a had­tes­tét két­szer is (Mór, Káty) ka­taszt­ro­fá­lis ve­re­ség­be sod­ró Per­czel Mór­ból, a va­la­mennyi had­já­ra­tá­ban ku­dar­cot ku­darc­ra hal­mo­zó Hen­ryk Dembin´skiből, de még az er­dé­lyi had­se­re­get 1849 feb­ruár­já­ban Víz­ak­ná­tól Dé­váig, majd 1849 jú­lius–au­gusz­tu­sá­ban Se­ges­vár­nál és Nagycsűrnél szin­te „le­da­rá­ló” Bem­ből is.

A fegy­ver­le­té­tel len­ne a ma­gya­rá­zat? Alig­ha. Hi­szen Kos­suth ma­ga mond­ta bú­csú­kiált­vá­nyá­ban ka­to­nai­lag re­mény­te­len­nek az ügyet, s a kor­mány­ta­gok több­sé­ge sem a küz­de­lem foly­ta­tá­sá­nak re­mé­nyé­ben mon­dott le vagy hagy­ta ott Ara­dot. A fegy­ver­le­té­telt Görgei tá­vol­lé­té­ben meg­sza­va­zó ha­di­ta­ná­cson sem akadt olyan tiszt, aki a to­váb­bi el­lenál­lás mel­lett ér­velt vol­na. A te­mes­vá­ri ve­re­ség­ből más ka­to­nák is ugyanazt a kö­vet­kez­te­tést von­ták le, le­gyen szó akár a moz­gó csa­pa­tok, akár az erő­dök pa­rancs­no­kai­ról. Ezen az ala­pon az Ara­don ki­vég­zett Vé­cse­y, Dam­ja­nich, Des­sew­ffy, Lá­zár és Ka­zin­czy is áru­ló, aho­gyan a be­bör­tön­zött Beke József és Inczédy Lász­ló vagy a Péterváradot feladó Kiss Pál és a Komáromot feladó Klap­ka György is.

Po­li­ti­kai meg­nyil­vá­nu­lá­sai és kü­lön út­ja ma­gya­ráz­nák a vá­dat? Az 1848–49-es sza­bad­ság­harc had­se­re­ge, pon­to­sab­ban tisz­ti­ka­ra po­li­ti­zá­ló tisz­ti­kar volt, de ez még nem áru­lás. S nem Görgei volt az egyet­len „en­ge­det­len” tá­bor­nok, akár po­li­ti­kai, akár ka­to­nai ér­te­lem­ben vett en­ge­det­len­ség­ről be­szé­lünk. Ezen az ala­pon áru­ló le­het­ne a Kos­suth­nak 1849 má­ju­sá­ban és jú­niu­sá­ban dur­va han­gú le­ve­le­ket íro­ga­tó, 1849 jú­liu­sá­ban min­den en­ge­del­mes­sé­get fel­mon­dó, a fő­ve­zért és ve­zér­ka­ri fő­nö­két el­za­va­ró, majd a sze­ge­di mi­nisz­ter­ta­ná­cson min­den­kit fő­be­lö­ve­tés­sel fe­nye­ge­tő Per­czel Mór, a so­ha sem­mi­lyen uta­sí­tást nem kö­ve­tő, a vég­re­haj­tó ha­ta­lom ügyei­be be­le­nyú­ló Bem, az 1849 au­gusz­tu­sá­ban Arad he­lyett Te­mes­vár fe­lé vissza­vo­nu­ló Dembin´ski is. S Görgei vég­ső so­ron min­dig meg­ha­jolt a po­li­ti­kai ve­ze­tés aka­ra­ta előtt, el­len­tét­ben a fel­so­rol­tak­kal.

Az áru­lá­si vá­dat ma már ma­gá­ra va­la­mit adó, ko­moly tör­té­nész nem kép­vi­se­li, s az el­múlt há­rom év­ti­zed ku­ta­tá­sá­ban e kér­dés­ben is im­már a té­nyek, és nem az elő­fel­te­vé­sek ha­tá­roz­zák meg a tör­té­né­szek ál­lás­pont­ját. (Vad­haj­tá­sok per­sze van­nak: 1996-ban egy két­kö­te­tes mun­ka bi­zony­gat­ta, hogy az iga­zi Görgei Ar­túr 1839-ben el­hunyt, s a gaz Habs­bur­gok egy bal­kéz­ről va­ló gyer­me­ke ke­rült a he­lyé­re az­zal a cél­lal, hogy ha majd ki­tör a sza­bad­ság­harc, le­gyen, aki elárul­ja.) A ko­ráb­ban ak­tuálpolitikai szem­pont­ból jól hasz­nál­ha­tó Görgei-kérdés má­ra po­li­ti­kai ér­de­kes­sé­gét ve­sztet­te, s úgy tű­nik, hogy a je­les had­ve­zér vég­re el­fog­lal­hat­ta a nem­ze­ti pan­­teon­ban azt a he­lyet, amely a pol­gá­ri átala­ku­lás más nagy­jai mel­lett megil­le­ti.

Görgey vagy Görgei?

Görgei Artúr nevét a különböző tör­té­neti munkák kétféle alakban írják. Ő maga 1848  augusztusáig az y-os alakot használta, ám ekkor a kor­szak demokratikus eszméinek hatá­sára áttért a nemesi y helyett az i haszná­la­tá­ra. Ugyanígy tettek test­vé­rei, Ármin, akiből a szabadság­harcban honvéd alezredes és István, akiből honvédszázados lett. A szabadság­harc leverése után István és Ármin visszatért az y-os névíráshoz, Artúr viszont haláláig megmaradt az i mellett. (Az 1849–1916 közötti idő­szakban jómagam összesen egy y-os aláírását isme­rem, több száz levelén viszont i-vel írta a nevét.) Emlék­ira­tainak német, angol és olasz kiadása is Arthur Görgei név alatt jelent meg, s az i betűs névalakot találjuk meg 1867-ben kiadott, Gazdátlan leve­lek című munkáján is.

103 cikk ezzel a kulcsszóval